Fekete karácsony

Ha most érkezne a földre a Jézus gyermek, nem csak egy Heródes vadászna rá.

A normális kisember érzi a veszélyt. Védekezésében mégis tétova. Mert jó akar lenni. A jósága azonban – ha nincs szilárd értékrendje – a „tutit” kinyilatkoztató álelit által manipulálható. Nem a szemének hisz, hanem a divatos szemüvegnek, amelyet odabiggyesztenek az orrára. Ezen át a kereszt a falon provokációnak látszik. A karácsonyfa a főtéren diszkrimináció. Isten nevére hivatkozni az alkotmányban a gondolatszabadság megtiprása. Mintha a keresztényüldözés modern, cseles, harmadik évezredbeli formája szökkenne szárba, s a bambasággá tompított jóság észre sem veszi. Nem meri észrevenni. S ahol már kínozzák, gyilkolják is a keresztényeket: ó – messzi van, bárdolatlan népség! Európa, Amerika kulturált, olyannyira, hogy az arénák oroszlánjait is képes idomítani, karcolásuk, ordításuk szinte játék. Tetszetős, sokszínű a viadal, a küzdő fél lovagiasan előnyt ad az oroszlánnak, európai módra, a többi a „megnevelt”, fejlődőképes oroszlánon múlik A küzdelem sokfordulós. Bizakodjunk ! Multikulti? Kevert vér az infúzióba: a fizikai test belehalna.

A megtépázott, kizsigerelt természet is védekezik: dühkitörésekkel jelez. Árvíz, cunami, földrengés; az ember a gazdapozícióját kapzsiságból rablóstátusra cserélte. Felmelegedés, szomjhalál? Talán holnapután! De érdekli-e azt a távoli jövő, aki úgy véli, na és? Ő úgyis a mában porlad el, véglegesen. Az idő pénz. Pénz beszél, kutya ugat. A közmondások közül az érdekei szerint válogatja ki a számára érvényeset. A korrupt a korruptnak nem bírája, hanem védőügyvédje.

Az „irgalmasság éve” közelít. Az irgalmasság a részvét ikertestvére. Részvétet érzek, ha a sárban-hidegben caplató fejkendős anyát nézem a csecsemőjével, ha az elcsigázott, sovány fiatalember hangját hallom, ahogy a szélbe kiáltja: „Mutti, segíts!” Megrendít a százéves öregasszony naivsága, hogy „boldogulni akar”, még itt, a már csak órákra szabott anyagi létben Irgalommal szemlélem, ha egy fáradt, meglett férfiember az öklét rázza Megértem a reményvesztett menekülőt, aki kopogtatás helyett dörömböl az ajtón – de nem azt, aki rugdossa, és köveket hajigál élő célpontokra. Nem érzek szánalmat azok iránt, akik vadonatúj dzsekiket dobnak ki a kukába, több ezer euró lapul a nadrágzsebükben, a kapott ételt kilöttyintik, vizespalackokkal a rendőrökre támadnak, és egymást is meg-megkéselik

A részvét nem lehet ideológiák függvénye. Azokkal ki törődik, akiknek a kertecskéjén végigmasíroztak, szeméttelepet hagyva hátra, akiknek a házát feltörték, a tyúkjai nyakát kitekerték, kiürítették a pincéjét ? A zaklatott lányon ne essék meg a szívünk? Ne késztessen szánalomra a magyar (s minden más nemzetiségű) szegény ember, a „bennszülött”, ahogy guberál a levetett kacatok között ?

Fekete a karácsony. De nem olyan fekete, hogy az igazságra éhes szeretet át ne csillanjon rajta. A mi karácsonyunk, Magyarország karácsonya talán képes áttörni a masszív ködöt. A fehér karácsony vagy van, vagy nincs. De a fényes karácsony rajtunk múlik. Mert most a felülről jövő fényt részben elnyeli, részben visszaveri a szurokfekete. De az a gyertyafény, amelyet a megokosodott szív és átmelegített ész a saját portájáról indít útnak felfelé: a szervezett sötétségen áthalad. Egy tenyérnyi térben fölhasad a Nagy Világéjszaka. Odaát erőt kap a mentésre az angyalsereg. „S lőn világosság”?