Szlovák–magyar rugósdi

Egy felvidéki futballfüggő naplója. Nem túl szívderítő kép a kisebbségi létről Szlovákiában.

Nemrég jelent meg Gazdag József Egy futballfüggő naplójából című könyve. A kassai születésű szerző tíz éven át szerkesztette a legendás, keddenként megjelenő Focitipp mellékletet a pozsonyi Új Szóban. A Focitipp – most kötetbe gyűjtött – vezércikkeivel műfajt teremtett.

Gazdag ezekben a tárcákban fociról, életről, közéletről ír. Szívből ajánlom mindenkinek, ritkán olvasni ilyen kiváló, magas szintű, szépirodalmi igényességgel megalkotott zsurnalisztikát. Írásaiból nem csak azt tudjuk meg (elsősorban azért azt), mi a labdarúgás. („Egy szurkoló számára a foci soha [értsd: SOHA] nem szórakozás. Olyan ez, mint a vallás. Az ember nem azért jár templomba, hogy szórakozzon, hanem mert egyfajta spirituális élményre vár.”) S korántsem csupán azt, miért jó megye kettes és hármas meccsekre járni. („Egy hetven fölötti, baseballsapkát viselő férfi például többször is nyomatékosan figyelmezteti az ellenfél játékosát, hogy hagyjon fel az apróbb, ún. taktikai jellegű szabálytalanságok folyamatos elkövetésével, amely figyelmeztetés helyi dialektusban a következőképpen hangzott: »Ne buzeráld űtet, mer bemegyek, s lemetílem a filedet!«”)

Közvetve-közvetlenül arról is képet kapunk, milyen a kisebbségi lét ma Szlovákiában.

Nem túl szívderítő.

Ez persze, sokadszor, kiderült magától is a múlt héten, amikor Somorján, ebben a 13 ezer lelkes, 57 százalékban magyarok lakta csallóközi kisvárosban kirúgtak egy nőt a helyi Deichmann cipőboltból, mert magyarul szolgálta ki a magyar vásárlókat.

Az ügy ismét rávilágított a szlovákiai kétnyelvűség problémájára. A felvidéki magyarok lépten-nyomon elszenvedik a hol nyílt, hol bújtatott nyelvi – és egyéb – diszkriminációt. A Rómeó Vérzik nevű, somorjai illetőségű zenekar vezetője, Kovács Koppány, aki az esetet követő hétvégén tüntetést szervezett az üzlet elé, ezzel kapcsolatban elmondta: a most ismertté vált ügy csak a jéghegy csúcsa, az utóbbi időben nem egy üzletből hallották, hogy nem nagyon örülnek, ha az ott dolgozók magyarul beszélnek egymás közt, vagy magyarul telefonálnak. Ezt talán, tette hozzá, bizonyítani sosem lehet, ám a jelenség kétségkívül létezik. Nem csupán Somorján, tesszük hozzá már mi, hanem szerte „Szlovenszkóban”.

Ám mint jól tudjuk, a magyar sírva vigad. Nem elég neki a külső „ellenség”, igyekszik saját dolgát is megnehezíteni.

Gazdag József kötetének egyik csúcspontja a Fejezetek a határon túli magyarok életéből című írás. Ebben a Révkomáromban élő szerző leírja, hogy, amint az szokása, egyik nap átsétál a hídon a másik oldalra Nemzeti Sportért. Ezúttal nincs nála semmilyen papír, így a rend éber magyar őrei beviszik az őrszobára. Két órát tölt el ott, míg otthonról nem igazolják. Közben a rendőrök csak úgy nevezik egymás közt: „a szlovák”, majd hivatalból feljelentik szabálysértés miatt, mivel külföldi állampolgárként nem tudta igazolni magát. „A híd szélén megállok – fejezi be tárcáját a szerző. – Hosszan nézem a Dunát. Egy újabb szlovák? Te jó ég, hányszor hallottam már ezt. Kassai vagy? Milyen szépen beszélsz magyarul! A szél porfelhőket kavar a parton. Pedig magyar volnék, minden ízemben. Felvidéki hontalan.”

Ugyancsak Gazdag Józseftől tudhatjuk, hogy az 1800-as évek második felében, amikor a football – amint korabeli tudósítások feljegyezték –, ez az „igen fárasztó mulatság” feltűnt Magyarországon, többek közt „angol rugósdinak” nevezték.

Európa ezen fertályán megy a rugósdi azóta is. Román, szerb, szlovák rúg magyarba – de ha román, szerb vagy szlovák nincs kéznél, megteszi azt a magyarral a tulajdon honfitársa is.

Mi kellene ahhoz, hogy legalább utóbbinak, ennek a kizárólag rajtunk múló meccsnek vége legyen egyszer?