A diákok egyre romló teljesítményét pedig az iskolában töltött idő elégtelenségével magyarázták: ezért hol a kötelező óraszámot, hol az iskolában töltött időt növelnék, hol az iskolaévek számát: hiába, hiába. A formális és hatástalan tananyagcsökkentést rendre nem kevésbé hatástalan tananyag-szaporítás követi, s nem értik, hogy az elviselhetetlenül tömény és a tanulók életkorához semmiképp sem illő információtömeg nyomása alatt gyerekeink miért nem válnak érdeklődő, kreatív, művelt, önálló problémamegoldásra képes ifjakká. Miért sorolódnak egyre hátrább a nemzetközi felméréseken. (Hacsak nem a magyarság elleni világ-összeesküvés karvalykarmait sejthetjük e mögött is.) Miért nem szeretnek a gyerekeink iskolába járni, miért nem vonzza őket a tanulás, miért veszítik el iskolás éveik alatt alkotó és kezdeményező kedvüket. Vajon miért?
Többször leírtam, előadtam, sohasem arattam vele túl nagy sikert, most megismétlem: az iskolában egy dolog számít igazán, a pedagógus. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok bizonyítják, hogy ott működik jól az oktatási rendszer, ahol az egyetemekről a legtehetségesebb és legambiciózusabb hallgatók tanárnak, tanítónak mennek. Nálunk ez tréfának is komolytalanul hangzik manapság, pedig akadnak ilyen országok. Sokunk szemében ugyanis ez a legszebb pálya és a legnagyobb kihívás.
Ám ennek megfelelni csak úgy lehet, ha a pedagógus a társadalom erkölcsileg és anyagilag megbecsült tagja (s minél nehezebb gyerekközegben dolgozik, annál több segítséget és fizetést kap). Ha az egyetemi világnak nem a perifériáján, hanem a közepén helyezkedik el a pedagógusképzés, és az alma mater szerves, folyamatos kapcsolatot tart az onnan kilépő s oda egy életen át visszatérő tanártársadalommal.
