De térjünk vissza az ujjakra, különösen a gyűrűsujjra. Miért olyan önfejű a negyedik ujj, hogy akkor is hajlik, ha nem akarjuk?
A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk, és az ujjakat hajlító izmok, illetve az izomkötegeket és az általuk mozgatott csontokat összekötő inak lefutásában rejlik. Az ujjhajlító izmok és inaik a legtöbb embernél több helyen is kapcsolatban állnak egymással, így nem feszíthetők meg függetlenül. Különösen igaz ez a gyűrűsujjra, amelynek behajlításakor szinte az össze többi „hosszú” ujj (a hüvelyket kivéve) megmozdul valamelyest. A mutatóujjnak és a kisujjnak különálló feszítőizmai is vannak (a dallamos nevű musculus extensor digiti indicis és minimi), míg a középső és a gyűrűsujjnak általában nincsenek. Ez magyarázza azt, hogy őket függetlenül is ki tudjuk nyújtani. De annak is ezen izmok ellentartása az oka, hogy a gyűrűsujj behajlításakor ezek az ujjak viszonylag mozdulatlanok maradhatnak.
Mégis vannak olyanok, akik be tudják hajlítani a kisujjukat a gyűrűsujjuk nélkül (főként a domináns kezükön). Ez részben tanult képesség (gyakorlással sokat fejleszthetünk ujjaink független mozgásán, amely számos hangszer élvezhető megszólaltatásához elengedhetetlen), részben öröklött jellegzetesség. Az emberek egy-két százalékának ugyanis elkülönült izom fejlődik ki a kezében kifejezetten a gyűrűsujj feszítésére, így az a másoknál csak a mutató- és a kisujjnak kijáró függetlenséget élvezheti.
