„Az ember, ez a járvány”

Egy s más a keresztény és művelt és konzervatív középosztály habitusáról.

A többség azonban, mint Zimándi Pius is, hallgatott. S 1944 nyarán, a júniusi napsütésben inkább kisétál a pesti könyvnapokra, ahol nemzetiszocialista mozgalmak állítanak sátrat, s „a kis ablakokból virág bólogat felém, csak egyet sajnáltam, hogy nem muskátlik”. Odébb villamosok csilingelnek, és lám, amott a sztáríró, Nyirő József dedikál, új regénye a könyvnap legnagyobb sikere

Mert voltak magyar írók – mint Nyirő –, akik Adolf Hitlert és Joseph Goebbelst éltették, arról szónokoltak, hogy „a vér megtisztítja Európát”, és mosolyogva dedikáltak. S voltak magyar írók – mint például Márai –, akik a német megszállás után a zsidók és baloldaliak iránti szolidaritásból letették a tollat, nem írtak többé újságcikkeket, és megtiltották, hogy a fasiszta könyvnapra könyvük jelenjen meg.

Ez a különbség.

„A magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől Szégyen élni. Szégyen a napon járni Az ember, ez a járvány” – írja naplójába Márai. Zimándi Pius viszont, amikor 1944 júniusában, a könyvnapok után visszatér falujába, nem azon ütközik meg, hogy a zsidókat gettóba terelték, hanem azon, hogy „a környék számos zsidaja”, mintegy háromezer ember hogyan férhetett be olyan kis területre. Technikai bravúr, igaz?

„Milyen közönyös az utca – jegyzi fel kétségbeesetten Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni ezekben a napokban –, milyen magától értetődően veszik, hogy pár százezer ember él állandó halálverítékben.” Ha Zimándi Piust kérdezzük, az utcával semmi baj: a villamos csilingel, az ablakban virágok, kár, hogy nem muskátlik; lásd föntebb.

Volna tehát egyrészt „az antiszemitizmus banalitása”; másrészt pedig az a jelenség, amit a szociálpszichológia járókelő-effektusnak nevez, hogy a tömegek nem segítenek a rászorulókon. Még akiben fel is ébred a részvét, az sem mozdul, mert úgy érzi, tehetetlen, nincs meg a kellő kompetenciája a segítségnyújtásra. S mert úgy gondolja, nem az ő felelőssége. Majd mások segítenek. Mint a New York-i lánynak, Kitty Genovesének, akinek a megtámadását és haláltusáját a korabeli sajtó szerint 38 szemtanú nézte végig az ablakból, de senki sem avatkozott közbe, mert mindenki úgy gondolta, „a szomszéd” már biztosan értesítette a rendőrséget.

Ha van tanulság, akkor az ez. Hogy ne hárítsunk, ne alibizzünk, ne mentsük föl magunkat, és próbáljunk meg emberek maradni akkor is, amikor az nem veszélytelen vállalkozás.