Zimándi Pius István naplóját olvasom, a premontrei kanonokét (Egy év története naplójegyzetekben, 1944. március 19. – 1945. március 17.). Zimándi Pius futballszerető ember volt, Újpest-drukker, aki vasárnap délelőttönként misét celebrált, délután pedig meccsre ment, de ez a szál most mellékes.
Naplója egy olyan kor lenyomatát őrzi, amelyben virult a neobarokk fasizmus, a magyar társadalom radikalizálódott, és elődugták fejüket a pincemélyből a mindenkori lakájok, az önérzetes dilettánsok, a házmesterek, a hierarchiatisztelők. Zimándi Pius feljegyzéseiből kiderül egy s más a keresztény & művelt & konzervatív középosztály habitusáról is.
S ami kiderül, az helyenként kissé ijesztő.
Amikor például meglátja az első sárga csillagos zsidót, majdnem odalép hozzá, erőt önteni belé, biztatni de aztán mégsem. Félszegségből, ahogy ő írja. Inkább csak ámul, hogy mennyi zsidó van Pesten, „sose hittem volna”, így csodálkozik. Számolgatni kezdi őket, jé, itt is egy, amott is egy Aztán mosolyogva lejegyzi a legújabb pesti viccet, Hitler még a csillagokat is lehozza a zsidóknak az égről, haha! Naplóírás közben felidézi, hogy az egyik utcán látott egy öreg, rosszul öltözött zsidót, aki a járda szélére kiömlött tejet szedte föl papírral és nyalta le. A jelenethez nincs mit hozzáfűznie, fontosabb számára, hogy aznap megnézett egy svéd filmet, címe: Andante A szerelem muzsikája.
Sokáig nem értettem, hogy szülővárosomban, Kassán a művelt polgári középosztály hogyan nézhette végig tétlenül 12 ezer zsidó honfitársuk deportálását. Hát valahogy így, mint Zimándi Pius István. Részvét nélküli, hideg, távolságtartó közönnyel.
Szerencsére ellenpélda is akad, még ha nem is sok. A világi apácarendet alapító, Szent Korona-tant hirdető, ideológiailag tehát a keresztény-konzervatív jobboldalhoz sorolható, kassai születésű Slachta Margit – Magyarország első női képviselője (akinek a parlamenti felszólalásait férfi képviselőtársai rendre kinevették, jobb- és baloldaliak egyaránt) – nyilvános beszédeket tartott a fajelmélet evangéliumellenes voltáról, és tiltakozott az „idegenrendészeti eljárásnak” nevezett deportálások ellen, mert „kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna”.
A többség azonban, mint Zimándi Pius is, hallgatott. S 1944 nyarán, a júniusi napsütésben inkább kisétál a pesti könyvnapokra, ahol nemzetiszocialista mozgalmak állítanak sátrat, s „a kis ablakokból virág bólogat felém, csak egyet sajnáltam, hogy nem muskátlik”. Odébb villamosok csilingelnek, és lám, amott a sztáríró, Nyirő József dedikál, új regénye a könyvnap legnagyobb sikere
Mert voltak magyar írók – mint Nyirő –, akik Adolf Hitlert és Joseph Goebbelst éltették, arról szónokoltak, hogy „a vér megtisztítja Európát”, és mosolyogva dedikáltak. S voltak magyar írók – mint például Márai –, akik a német megszállás után a zsidók és baloldaliak iránti szolidaritásból letették a tollat, nem írtak többé újságcikkeket, és megtiltották, hogy a fasiszta könyvnapra könyvük jelenjen meg.
Ez a különbség.
„A magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől Szégyen élni. Szégyen a napon járni Az ember, ez a járvány” – írja naplójába Márai. Zimándi Pius viszont, amikor 1944 júniusában, a könyvnapok után visszatér falujába, nem azon ütközik meg, hogy a zsidókat gettóba terelték, hanem azon, hogy „a környék számos zsidaja”, mintegy háromezer ember hogyan férhetett be olyan kis területre. Technikai bravúr, igaz?
„Milyen közönyös az utca – jegyzi fel kétségbeesetten Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni ezekben a napokban –, milyen magától értetődően veszik, hogy pár százezer ember él állandó halálverítékben.” Ha Zimándi Piust kérdezzük, az utcával semmi baj: a villamos csilingel, az ablakban virágok, kár, hogy nem muskátlik; lásd föntebb.
Volna tehát egyrészt „az antiszemitizmus banalitása”; másrészt pedig az a jelenség, amit a szociálpszichológia járókelő-effektusnak nevez, hogy a tömegek nem segítenek a rászorulókon. Még akiben fel is ébred a részvét, az sem mozdul, mert úgy érzi, tehetetlen, nincs meg a kellő kompetenciája a segítségnyújtásra. S mert úgy gondolja, nem az ő felelőssége. Majd mások segítenek. Mint a New York-i lánynak, Kitty Genovesének, akinek a megtámadását és haláltusáját a korabeli sajtó szerint 38 szemtanú nézte végig az ablakból, de senki sem avatkozott közbe, mert mindenki úgy gondolta, „a szomszéd” már biztosan értesítette a rendőrséget.
Ha van tanulság, akkor az ez. Hogy ne hárítsunk, ne alibizzünk, ne mentsük föl magunkat, és próbáljunk meg emberek maradni akkor is, amikor az nem veszélytelen vállalkozás.
