Nahát! Te, Ibolya néni, kóstold csak meg! Harapjatok bele bátran ti is, gyerekek! Ennek az almának egészen olyan íze van, mintha banánt enne az ember – ejtette ki fennhangon a szavakat Erzsi néni a napköziben. Olykor mást is mondott emlékeim szerint, általában kevésbé finom, kellemetlen dolgokat: „bimbókám, pofán csaplak”, vagy: „rád uszítom a papucsomat”, s hogy stílszerűen a lábbeliknél maradjunk: „olyan hülyék vagytok, mint hat pár rendőrcsizma”.
Lehet persze, hogy a banánról nem is Erzsi néni beszélt, hanem Ibolya néni. És talán Gréti néninek mondta. Végeredményben mindegy. Az üzenet a nejlonköpenyben izzadó ötödikeseknek szólt (miért nénizte volna különben vele egykorú kolléganőjét), a lényege pedig – ahogy akkor levettük – a következő: lehet, hogy a Magyar Népköztársaságban a banán hiánycikk, s a szülők emiatt olykor panaszkodnak, netán a kákán csomót kereső kedves apukák, anyukák olyan cifra dolgokat is kiejtenek a szájukon, amit jobb lenne meg sem hallani, ám hiába ugat a kutya, a karaván akkor is halad. Kétségtelen, hogy van fejlődés. Az alma például már egészen banánízű, s van belőle bőven, még a napköziben is ezt osztogatják a világoszöld műanyag tálcáról. A műtrágya teszi tán ezt a szabolcsi starkinggal, vagy más korszerű vegyészeti eljárás? Ki tudja; igazából ez sem érdekes a végeredmény szempontjából.
Banánt tényleg ritkán láttunk, leginkább karácsony előtt, vagy amikor Bécsből hozott a család. Elfeleztük, úgy ettük meg húgommal a különleges csemegét. A napköziben osztott almának egyébként tényleg banáníze volt, ami zavart is okozott sorainkban – nagyrészt a rendszerrel nehezen békélő, értelmiségi szülők gyermekei jártak az osztályba –, s csak fanyalogva, kényszeredetten ismertük el tanárnőnk a mából tekintve kérészéletű diadalát.
Minap a Nemzeti Múzeumban sétálva jutott eszembe a gyermekkori emlék; Hemző Károly fotóművész képeiből nyílt tárlat egy hete az épület első emeleti hátsó traktusában, azt néztem meg. Hemző pályafutása 1942-ben indult a Hunnia Filmgyár fotólaborjában; évtizedeken át volt a Képes Sport és a Magyar Szemle munkatársa. (Az utóbbi nem azonos a mai és a háború előtti tudományos igényű Magyar Szemlével. A kommunista idők Magyar Szemléje képes propagandaújság volt, afféle kirakat a kádári Magyarországról.) A művész végigfényképezte az elmúlt fél évszázadot, szeretett szülővárosát, Budapestet, megörökítette a nevezetesebb sporteseményeket. Az egyik teremben az Aranycsapat tűnik fel Puskással, Cziborral, Hidegkutival, Budaival, a másikban pedig megrendítően papírba vésett természetfotók: lovak, tájak s az égbolt. Amikor már betegsége szobájához kötötte, az ablakból szemlélődve alkotta meg finom transzcendenciával átszőtt csendéleteit.
Bámulom a felvételeket, s nyomukban megnyílik a múlt; kézzelfoghatóan ott van előttünk, kétségbevonhatatlan természetességgel éled újjá. Az egyik képen a Kálvin tér szerepel még a háború ütötte sebekkel, az egyik tűzfalat beborító hatalmas cascohirdetéssel. A kopott házak homlokzatairól nemzeti színű és vörös zászlók lógnak, egy parkosított zugban pedig kivehető Kádár János, Losonczi Pál és Lázár György feltehetően április 4-e vagy május elseje alkalmából kiállított fényképe. Átellenben, ez már feltűnőbb, ember nagyságú, üveget formázó, talán műanyagból alkotott reklámbutélia, rajta keretben felirat: Star üdítőital; a „magyar kóla” – nem volt az persze kóla, csak itthon becézték annak.
Ismét Kádár János – a Felvonulási téren május elsején vezetőtársaival a dísztribünön. A tribün nem sokkal előbb még a Sztálin-szobor talapzata volt, az ötvenes években innen integetett Rákosi, Gerő, Dobi István. Dobi ugyan megmaradt – legalábbis 1967-ig –, ám a talapzatot, amelyről a bálványt a forradalom ledöntötte, megőrizték, igaz, a felismerhetetlenségig átalakítva.
Vidéki házakat látok: látszólag épülő, valójában örökre elpusztuló falvakat. Kockaépületek; a kontyos tető, a szép fatornác mintha sohasem lett volna – eltünteti, eltékozolja némi biztatás után az istenadta nép. A Balatonnál és a Velencei-tónál fa- és bádogvárosok nőnek ki a földből. Felmérhetetlen a kár – juthat eszünkbe a régi, fájdalmas felismerés a múlt képei közt barangolva –, még most sem tudjuk igazán, mekkora rombolást végzett a Kádár-rendszer főként a hetvenes-nyolcvanas években a hazai épített örökség felelőtlen pusztításával. (Intő jel azoknak, akik manapság hasonló Kádár-kori bádogvárosokkal boldogítanák, etetnék meg ugyanazt a népet – háromszáz négyzetméter alatt szabadon szárnyaló barkácsfantáziával.)
Hemző képei beolvasztanak a korba, s hirtelen többet is látok, mint ami a kasírozott felvételeken megmaradt. Érzem a régi tünékeny biztonságot, a zsongító-bágyasztó nyugalmat; életszínvonalunk lassan, de fokozatosan emelkedik: megszületett a szocialista polgárosodás, a kommunista fogyasztói társadalom – talmi fénye a Nyugathoz való tartozásunkra emlékeztet. Nyugaton is vagyunk, meg nem is, akár a mesében. Ülésezik az Országgyűlés; a felvett hitelek kozmetikázva, „egyéb bevétel” címszó alatt, többletként jelennek meg a költségvetésben.
Mind-mind megannyi banánízű alma.
Be kell vallanom, olykor megkóstolnám újra. Csak azt nem tudom, van-e még belőle. Állítólag megint forgalomba hozzák. Lenne rá igény.
