(irredenta szöveg)
Egyszer egy kávéházi irodalmi esten arról beszéltem, hogy a két világháború közötti években még élt Kassán egy olyan öntudatos, a műveltséget tisztelő, a művészetet pártoló, polgári értékrendet valló magyar középosztály, amely egyidejűleg több magyar napilapot is eltartott a városban.
A Kassai Napló vasárnapi irodalmi mellékletét például Ignotus szerkesztette, s ez a lap nem csupán a magyar irodalom jeles alkotóinak műveit közölte, hanem lépést tartott a világirodalmi kánonokkal is: az 1920-as években olyan kortárs szerzőkkel ismertette meg a kassai publikumot, mint Thomas Mann, Luigi Pirandello, Rainer Maria Rilke vagy épp Agatha Christie.
Ebben a lapban jelent meg Márai Sándor méltató cikke az akkor még ismeretlen Franz Kafkáról; Márainak köszönhetően a cseh után a magyar volt a második nyelv, amelyre Kafka műveit lefordították, s ezek a fordítások kassai napilapokban (a Szabadságban és a Kassai Naplóban) jelentek meg. Így talán érthetőbb, hogy volt idő, amikor ennek a nyitott szellemiségű napilapnak, a Kassai Naplónak a példányszáma megközelítette a húszezret
Ekkor a közönség soraiból egy hölgy – undorát látványosan leküzdve – közbeszólt. Azt mondta, abba kellene már hagyni ezt az irredenta szöveget.
(Hakoah)
Franz Kafka családi levelezését olvasom (Dopisy rodine). 1923 októberében postai levelezőlapon azt írja kedvenc húga (Ottla) férjének, Josef Davidnak – nem németül, hanem csehül –, hogy a Selbstwehr nevű prágai cionista lapban egy bizonyos Vogel professzor ismét a futballt támadja, „s a focinak mint olyannak talán már vége”.
Kafka, aki a csehek között német, a németek között zsidó volt, a kor divatos cseh csapatai (a Sparta, a Slavia és a Viktoria Zizkov) helyett egy osztrák klubnak, a Hakoah Wiennek szurkolt. Visszaemlékezések szerint még a betegágyáról is figyelemmel kísérte a bécsi csapat meccseit.
A Hakoah volt az első európai klub, amelyik győzni tudott Angliában profi csapat ellen (1923 őszén: West Ham–Hakoah Wien 0:5); azon a legendás mérkőzésen mesterhármast ért el az egykori ferencvárosi csatár, Nemes Sándor (Alexander Neufeld Nemes), s pályára lépett a Hakoah mezében Guttmann Béla is.
Kafka 1924-ben hunyt el a kierlingi szanatóriumban, Bécs mellett: már nem érhette meg, hogy csapata megnyeri az első osztrák profi bajnokságot. A Hakoah Wient végül 1938-ban, az anschluss után zárták ki az osztrák ligából, eredményeit törölték; Kafka kedvenc húgát, Ottlát 1943-ban végezték ki Auschwitzban.
(vonat)
Érsekújvár–Pozsony-járat. A fülkében rajtam kívül ketten ülnek, két egyetemista: joghallgató lány, közgázos fiú. A fiú azt mondja: már eldöntötte, a Szlovák Nemzeti Pártra fog szavazni.
– Aha, de miért? – kérdezi unottan a lány, műkörmét babrálva. A fiú vállat von.
– Nem is tudom. Az utóbbi időben egyre aktívabbak a magyarok mifelénk. Bálokat rendeznek meg ilyesmi. Nem szeretem őket. Se a magyarokat, se a cigányokat.
A lány felnéz.
– Pfuj! – mondja utálkozva –, ki nem állhatom a mocskos cigókat, kemencébe velük!
Legközelebb, gondolom, mi jövünk.
(minden rendben)
Tizenhárom-tizennégy éves koromban a VSZ Kassa csapatában futballoztam. Az öltözőben a magyar szitokszó volt, durva sértés. Ha valakit meg akartak alázni, azt mondták rá: „te magyar”. Senkinek sem árultam el, hogy én is az volnék. Nem is nagyon beszélgettem senkivel. Ma is előttem van a jelenet:
– Tudod, miért nem te vagy a csapatkapitány? – az alkoholista edző egészen az arcomba hajol, ahogy ezt kérdezi. – Azért, mert néma gyerek vagy, bazmeg, azért!
A többiek nevetnek: na mi van, Jozko, megkukultál? Velük nevet az edző is, fejét csóválja. Az edzés után nem várom meg a villamost a többiekkel, inkább futva indulok haza, vállamon a sportzsák, nem is futás, hanem valami kétségbeesett rohanás, el, elfelé, ki ebből a világból, lihegve érek haza, anyám kiszól a konyhából, „minden rendben, fiam?”, én meg csak bólintok némán, hogy persze, minden rendben.
