Csernobil magyar áldozatai – amennyiben elfogadjuk azt a jórészt ma sem megerősített verziót, hogy ők azok voltak – főként kamionsofőrként dolgoztak a térségben. Korábban több hozzátartozóval, őket képviselő ügyvéddel beszéltem, mindezen kis interjúk konklúziója sajnálatos volt ugyan, de nem meglepő. A rendszerváltozásig mindent megtettek, hogy az igazság ne derüljön ki, a rendszerváltozás után pedig az az igazság, hogy a döntéshozók közül senkit sem érdekelt igazán az igazság (jó, biztos akad kivétel, s neki tisztelet).
Packázás, időhúzás, aktatologatás, elhallgatás, nagyjából ez várt minden érintettre. Az egyik áldozatról első fokon a bíróság kimondta, valóban a csernobili katasztrófa okozta megbetegedését, meg is ítéltek jelképes egymillió forint kártérítést a családnak. Aztán másodfokra került az ügy, ahol felülírták az előző ítéletet, és mi sem jellemzőbb az akkor már rendszert váltott posztkommunista-neokapitalista, ki tudja, minek nevezhető magyar rendszerre, hogy az egyszer már kifizetett, a veszteséghez mérten a kilencvenes években sem túl tetemes összeget az állam visszakövetelte. Sőt, még a perköltséget is a családra terhelték. Igaz, ekkor megszólalt az egykori nagy állami fuvarozócég jogutódjának tekinthető magánvállalkozás vezetőjének lelkiismerete, s legalább utóbbit átvállalta. Akadt olyan magyar kamionos, aki osztrák egészségbiztosítással is rendelkezett, lévén a Hungarocamionnak akkoriban Bécsben leányvállalata működött. A nagy szállítócég óriási bizniszt csinált a nyolcvanas években, ők nem szimbolikusan vagy politikai értelemben, hanem üzletileg kötötték össze a keleti és nyugati blokkot, rengeteg jó minőségű árut szállítva a nagy testvérnek. Idehaza hivatalosan sosem ismerték el, hogy ennek a férfinak a betegségét (majd halálát) sugárterhelés okozta, ám megszereztük az őt kezelő bécsi klinika zárójelentését, amelyben egészen más szerepel. Konkrétan az, hogy a „gyűrűkromoszómákon sugárzás okozta sérülések jelei láthatók”.
