Mi mást is tehettek volna a boldogtalanok, ha nem kellettek a gazdának?
Jó múltkor, lesz, ami lesz, a ménes nyomába eredtem. Nem volt egyszerű. Teljes órát tekeregtem a tengelytörő, sáros utakon, de még csak nyomokat sem találtam. Egy darabig még elkecmereg, eldagonyázik az ember a rengetegben, ha van benne elegendő kalandvágy, meg bírja az autója. Csak hát onnan hová? A csökölyi kocsmában mindenesetre váltig állította két cigány ember (igaz, alaposan be voltak rúgva), hogy errefelé találom a lovakat, csak keressem őket türelmesen. Kerestem hát rendületlenül
Már esteledett, amikor váratlanul, mint valami izgalmas mesében, kolompszó hallatszott a közeli erdő felől. Jöttek a lovak! Mit jöttek – mint a westernfilmek fölvezető képeiben, vad vágtában robogtak, méghozzá egyenesen felém Kolomppal a nyakában gyönyörű csődör galoppozott az élen, mögötte a többiek lobogó sörénnyel. Közöttük, a lábak rengetegében, három ijedt csikó, egyikük cérnahangon nyerített. Amint meglátták az autót, már torpant is meg a csődör, fölkapta a fejét, mögötte feltorlódott a teljes csapat. Mit mondjak, pazar volt a látvány. Százméternyire megálltak, centit sem jöttek közelebb. Fotóznom nemigen sikerült, a látványba belezavartak a magasra nőtt bokrok, indák. Ámultan álltunk egymással szemben. Dermedten figyeltünk. Ők engem, én őket.
Itt van a suta vége a cikknek. Mert milyen vége is lehet egy ilyen suta, képtelen történetnek? Lóvá vagyunk téve. A környékbeliek biztosan.
