Gondolkodjunk csak el azon egy pillanatra: a jelenlegi európai és hazai közpolitikát, beleértve annak kereszténydemokratának nevezett pártjait vajon mennyire hatja át ez a gondolkodás?
A bíboros így fogalmazott: „Mivel pedig a vállalatban (államban) dolgozó személyek egy társadalom és végső soron egy civilizáció részesei, a vállalkozás céljaihoz és belső erkölcsiségéhez nem csupán az ő személyiségük formálása tartozik hozzá, hanem egy humanista civilizáció megteremtésében való részvétel is. Egy olyan civilizációé, amelyben tehát az ember a központi érték, minden esetben a cél, és soha nem az eszköz.” (Camillo Ruini: Vállalkozás és keresztény humanizmus című előadás, elhangzott Rómában 2006. június 22-én. Magyarul megjelent: Kommentár, 2007/3.) Hans Maier már idézett esszéjében pedig úgy fogalmaz: „Mindenki köteles embertársait kivétel nélkül úgy tekinteni, mint »másik önmagát«, törődni azzal, hogy élhessenek és birtokolják az emberhez méltó élet feltételeit. Senki ne legyen olyan, mint a gazdag ember, aki Lázárral nem törődött.” Johann Baptist Metz, a politikai teológia iskolájának atyja úgy vall nagyjából ugyanerről, hogy a „kereszténység [ ] ellenerőt és kritikai ellennyilvánosságot képvisel azzal a politikai világgal szemben, amely foglyává válik a szerencsétleneken és a kárvallottakon átgázoló szüntelen fejlődés felvilágosult mámorának.” (Őt idézi Görföl Tibor: Kereszténység és politika? – Párbeszedháza.hu, 2013. október 26.)
Ha a keresztényinek mondott bármikori politikai vezetést nem a fent vázolt erkölcsiség, etikusság és nem az ember-, közösség-központúság vezérli, hanem hátterében az egyéni érdekérvényesítés sejlik fel, akkor a hitre, vallásra, Jóistenre hivatkozás divatos kifejezéssel élve nem több, mint politikai termék – csak éppen morális felelősséggel még súlyosabban megterhelve.
A huszadik század első felében (vagy még az előtt) megszületett s hellyel-közzel ma is létező nagy európai kereszténydemokrata, keresztényszociális pártok tehát ma már inkább a hagyomány miatt tartják meg elnevezésükben a keresztényi (C) jelzőt, mintsem azért, mert a vallási-hitbéli kötődésüket napi szinten, nyilvánosan meg akarnák élni. (Meglehet a CDU és a CSU bázisán arra is rájöttek, hogy a DU, pláne a SU nem túl szerencsés forma.) Ezek a nyugati konzervatív-kereszténydemokrata pártok döntően a szoros uniós együttműködés hívei, atlantisták, a jóléti, szolidáris, decentralizált állam támogatói. Vagyis még ha köztük is léteznek érezhető hangsúly- és eszmei eltolódások, politikájuk egyre kevésbé hasonlít a Fideszére (és fordítva). Ami önmagában természetesen nem baj, végül is miért kellene Magyarországot ugyanolyan ideológia mentén kormányozni, mint mondjuk a más történelmi utat bejárt Németországot. Csakhogy akkor felvethetjük: a hazai vezetést mi tartja még bent az európai néppárti nagy családban, mennyire érték- és mennyire érdekalapú ez az együttműködés? (A Fidesz 2000. október 28-ig a Liberális Internacionálé tagja volt.)
Vezető fideszes politikusok is hangot adtak már háttérbeszélgetéseken, nem nyilvános módon annak, hogy a párt brüsszeli frakciójának ma már inkább a brit–lengyel dominanciájú Európai Konzervatívok és Reformerek Csoportban lenne a helye, mintsem a klasszikus nagy német–francia bázisú néppártban. Csakhogy ha a két képzeletbeli serpenyő egyikében az értékválasztás áll, a másikban pedig az érdekek, akkor a mérleg utóbbi felé billen: a német kapcsolati rendszer annak minden gazdasági és politikai előnyével együtt fontosabbnak bizonyul annál, mint hogy ideológiailag hol érezné magát komfortosabban a párt. (A másik oldalról nézve a 215 néppárti EP-mandátumból 12 a magyaroké, a határon túliakkal együtt 15, ami nem is olyan kevés.)
Hamarosan talán elválik, hogy az ideológiai-értékrendbeli kérdések felértékelődnek-e a gazdaságiakhoz képest akkor, amikor sok esetben újra annak vagyunk tanúi, hogy Európa nyugati és középső része (plusz a britek) kettéosztódik.
Ennek a folyamatnak a legélesebb, leglátványosabb eleme a migráció, illetve annak nyomán a kvótaügy, amelyben a magyar kormány és a V4-ek álláspontja jól ismert. De az egyházakhoz való viszony vagy a melegházasság ügye, az abortuszvita, általában a családpolitika – beleértve az adókedvezmények rendszerét –, a cigányság pasztorálása (amelyben például a jezsuiták szereztek elévülhetetlen érdemeket), önmagában az egyre nagyobb civilizációs szakadékok áthidalása szerte Európában mind-mind olyan kérdések, amelyekre ideológiai-értékrendi alapon nagyon más válaszok születhetnek. Mások válaszaira is kíváncsiak vagyunk, de a keresztényi megközelítésre – amelynek ötvöznie kell a szolidaritást a józansággal, az önfeladás megakadályozásával – különösen.
Válsághelyzetben a kemény kéz, a markáns megoldások választása politikai sikert szokott hozni az adott kormányzó erőnek, így van ez a Fidesz vezérkara esetében is, amelyről elemzők sora írta már le, hogy igazán a kritikus helyzetekben van elemében, kevésbé a felépített rendszerek nyugodt üzemeltetése, belakása idején. Ezért is érdeke a puskaporos hangulat fenntartása, az állandó „konfliktusban levés”, az ellenségkeresés, ami nem éppen a legkeresztényibb megoldás, de mint stratégia száraz politikai értelemben eddig jól működött.
Fenti gondolatkísérletünk kritikájaként felmerülhet – mint azt több értekezés felveti –, hogy a kereszténység nem kezelhető politikai kategóriaként. Valóban: hibát követnénk el, ha a keresztényi politikát kizárólag kereszténydemokratákra, konzervatívokra vagy bármilyen más, ideológiailag többé-kevésbé behatárolható körre szűkítenénk le, számukra sajátítanánk ki. Mint ahogyan hibát követ el az a keresztény módon élő és gondolkodó ember is, aki bármelyik párt, erő mellett százszázalékosan leteszi a voksát, lévén tökéletesen működő, korrekciókra sem szoruló politikai gépezet nem létezik. Semelyikünk sem tökéletes. A kereszténység és a keresztényi lét a napi politikán felülemelkedő kategória, ám olyan évezredes zsinórmérték, amelyhez döntéshozó, véleményformáló vagy választópolgár egyaránt igazodhat, amennyiben úgy dönt, hogy ezt az utat választja. Nem kötelező, ám hivatkozni erre az értékválasztásra, majd képmutatóan mást cselekedni, bort inni és vizet prédikálni, több mint hiba. Közös felelősségünk a cselekvő és pozitív aktivitás! Az elméletek, könyvtárak, templomok világába visszavonult keresztényiség nem az, ami Krisztusnak tetsző lenne. És nem az, amitől a világ szekere előre fog mozdulni.
Írásunkat vitaindítónak szánjuk, a Hétvégi Magazin következő számaiban további, a keresztény alapú politizálás lehetőségeit, helyzetét vizsgáló esszék közlését tervezzük.