Egy másik dimenzió

A futásról igazán csak futók tudnak mélyen beszélgetni.

Itt is ez a különös, megmagyarázhatatlan bizsergés

Boldogult ifjúkoromban, öttusázóként a leggyöngébb számom a futás volt, a befejező tusa. Ami kis előnyt szereztem (ha szereztem) addig az első négy számban, ott biztosan elveszítettem. Ha a tízedik helyen álltam a futás előtt, jó, ha a tizenötödiken végeztem az összetettben. Akkoriban még négy kilométeres erdei terepen rendezték az utolsó próbát. Külön-külön, percenként indítva vágtunk neki a távnak, magunkra utalva loholtunk, lihegtünk a hegyen-völgyön kanyargó pályán. (Merőben más így futni, mint mezőnyben, amelyben az ember tapadni tud a bolyra, viszonyítani képes a vetélytársához, s ha bírja, „utazni” tud a többiekkel.) Egyedül sokkal esendőbb a futó, hiszen csak a szűk ösvényt látja, a saját zihálását hallja a boldogtalan Az döntött a versenyben, ki mennyire képes szigorú lenni önmagához. Kegyetlen és csodálatos kihívás volt az a tusa. Nekem bármit mutatott a végén a stopperóra, imádtam futni

„Civilként” szaladgálni akkoriban? Ugyan A hatvanas években még eseményszámba ment a parkban futó ember. Ha nagy ritkán fölbukkant egy, szájtátva nézték a járókelők, volt, aki ujjal mutogatott rá, más beszólt neki – „futóbolond” –, esetleg csak aggodalmasan annyit: „szegény”. Pedig dehogy volt bolond meg szegény Épphogy megelőzte a korát. Hamarabb fedezte föl azt a bizonyos másik dimenziót. Előbb jött rá, hogyan győzhető le másik énünk, a rest.