„Harag az orvosra, mert nem tudott segíteni. Harag az Istenre (ha van), mert nem segített, és harag az Istenre (ha nincs), mert miért nincs, mikor segítség kell. Harag az emberekre, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.”
Márai elfordul a világtól. „Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni.” Mint kisfia halálakor. Márai Kristóf – akinek a születésekor a boldog apa hatalmas, virágbaldachinos ágyat készíttetett a feleségének – 1939-ben, néhány hetes korában halt meg belső vérzésben. A rokonok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisfia halála után Márai hónapokig nem szólalt meg. „Nem pörölök. Élek és hallgatok. / Most angyal, ha vannak angyalok. / De itt lenn minden unt és ostoba. / Nem bocsátom meg. Senkinek, soha” – írta az Egy kisgyermek halálára című versében.
Felesége halála után Márai – nyolcvanhat évesen – revolvert vesz, és lőtanfolyamra jár; ha már a világot nem lőheti le, legalább magával végezhessen.
Lola karosszékét üresen hagyja. Néha hangosan beszél hozzá, a leveleit olvasgatja. Ébredés után pedig kinyújtja a kezét – „ahogy 62 éven és nyolc hónapon át mindig” –, és félálomban Lola kezét keresi. Lola azonban nincs, és amikor egy évre rá meghal fogadott fiuk, Babócsay János is, Márai teljesen magára marad.
Hónapokig nincs más látogatója, csak Elizabeth, az öreg takarítónő. Máskülönben senki. Olykor – ritkán – tesz néhány lépést a ház előtt, de már egyre nehezebben, támolyogva jár. A revolvert a fiókba teszi, hogy kéznél legyen, ha eljön az ideje.
„A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.”
Az 1988. évet pedig ezzel a bejegyzéssel zárja: „Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.”
Olvasom Márai utolsó naplóját, és csorog a könnyem.
