Rádióműsoromban szemelvényeket olvasok fel Márai utolsó naplójából, ebből a megrendítő, felkavaró, csodálatos könyvből – amely szerelmi vallomásnak indul, de a vége már kíméletlen vádbeszéd ember és Isten ellen –, és ügyelnem kell, hogy ne remegjen a hangom.
Márai igazi műfaja nem a regény, a bölcselkedő aforizma vagy a tárca volt, hanem ezek ötvözete, a napló, amely az újságírást helyettesítette számára. Naplója a publikumnak íródott, a világ eseményeire reflektált benne, ezért aztán szemérmetlenül intim részeket hiába is keresnénk a több ezer oldalon.
Utolsó naplója azonban más.
Felesége, Lola haldoklik, és Márai egyszeriben elveszíti az origót, a biztos pontot. „Nem tudtam, hogy ennyire egy velem. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”
A nappalok és az éjszakák összemosódnak Márai számára, az idő megszűnik, csak a kiszolgáltatottság érzése marad. S a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távozni. „Az élet teljes értelmetlensége. A semmiből jöttünk, és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan.”
Lola már nem lát, s alig hall. Tolókocsiba ültetik, odakötik a szék támlájához. „Olyan szép 87 éves korában, mint volt fiatalon; másképp, de »szép«.” Felolvas neki a Toldi szerelméből, és azért imádkozik, hogy egyszerre haljanak meg. Aztán csak ülnek egymás mellett, órákig. Fogják egymás kezét.
A kassai nyarakra emlékezik, a Bankó fenyveseire, az erdő toboz- és málnaillatára; apjára, aki konzervatív-liberális volt („a legjobbfajta ember ebben a században”); éjjelente pedig még bele-belelapoz Arany verseibe vagy Krúdy regényeibe („mint a fuldokló, aki az utolsó korty oxigént kortyolja”).
Az 1986. január 4-i bejegyzés: „Lola meghalt.”
A temetés puritán, nincs egyházi szertartás, kis hajóval ki az óceánra, ott a kormányos zsebkéssel felvágja a műanyag zacskót, s mielőtt a maréknyi hamut beszórná az óceánba, megkérdi, olvasson-e föl imát, de Márai int, hogy erre semmi szükség, és intézkedik, hogy őt is ugyanígy temessék.