Magyar pszichó

A „diliház” 2007-ben bezárt, pedig igény az volna rá. Tudom, engem is kezeltek ott.

Jellemző, hogy csaknem valamennyi hazai hírportál az „Újranyitná a kormány Lipótmezőt”, „Újra megnyitja kapuit az OPNI” és hasonló címekkel tálalta azt a nyilvánosságra került kormányzati javaslatot, amely az új fővárosi egészségügyi centrumokról szól. Ám az igazság minden részletét sem a központi munkaanyag, sem kommentárjai nem bontották ki, az viszont látszik, mi kelti fel leginkább a hírszerkesztő kollégák érdeklődését. És alighanem az olvasókét is.

A „diliház” 2007-ben – emlékszünk e gyászos időszakra – bezárt, pedig igény az volna rá. Tudom, engem is kezeltek ott.

A neurológián, könyöksérüléssel.

Lévén az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) az imént használt megnevezés (ti. a „diliház”) ellenére nemcsak elmebetegek gyógyintézménye volt, működött ott nemzetközi hírű stroke-központ, kezeltek sportsérülteket éppúgy, mint táplálkozási zavarral küzdőket és depressziósokat. Ez a múlt.

Az intézmény esetlegesen létrejövő utódjáról nincs sok információ, az illetékes tárca vezetői sem bizonyulnak egyelőre közlékenynek, ami nem túl kedvező jel. Annyit lehet tudni vagy sejteni a hírek alapján, hogy demens, szellemi leépülésben szenvedő betegeket ápolnának a régi-új kórházban. Ám hogy pontosan hol, mikortól, milyen szakembergárdával, nem világos. A néhai OPNI híres műemlék épületeit a bezárás óta biztonsági őrök védik, kívülállóknak, egykori dolgozóknak és ápoltaknak nincs bejárásuk. (Bár utóbbiak közül többen éveken át visszajártak, keresték orvosukat.) A fenntartó nemzeti vagyonkezelő (MNV Zrt.) engedélyével a bezárás óta kétszer is bejárhattam a területet és a még nem életveszélyes blokkokat; a pusztulás sajnos szemmel látható, a fűtetlen, átázott folyosók, kórtermek az enyészeté lesznek. Nehezen hihető, hogy rövid időn belül Lipótmezőn bármilyen részmegoldás megvalósulhat, alighanem vagy teljes rekonstrukció, többféle új funkcióval való bővítés vár a valamikori gyógyintézményre, vagy a teljes pusztulás. Az MNV-nél néhány éve ki is dolgoztak egy tervet, ötvözték volna a hagyományos ellátást és a fizetős egyéb gyógyszolgáltatásokat a komplexumban, vagyis lett volna ott kórházi és kvázi wellnessrészleg, rehabilitációs központ, miegyéb, de az elképzelésből nem valósult meg semmi.

Ha pusztán a gazdaságosságból, praktikumból indulunk ki, minden bizonnyal olcsóbb és egyszerűbb lenne egy működő vagy éppen a közeljövőben felépülő intézményben létrehozni azt a bizonyos mini-OPNI-t, mint ahogyan igen töredékes formában, de a lipótmezei pszichiátriai tevékenység is tovább élt a Nyírőben.

Hogy a Gyurcsány-kormány mekkora bűnt követett el a „diliház” bezárásával, azt sokszor leírtuk mi is, mások is, cikkek tucatjai elemezték a hatásokat, a szakmai csapat szétverését, hírek százai számoltak be az utcákon kóborló egykori ápoltakról, a semmibe zuhant szerencsétlen emberekről, a hozzájuk köthető bűncselekményekről, öngyilkosságokról. Ugyanígy nem lehet elégszer írni a hiányérzetről sem, amiért 2010 óta semmi sem történt az OPNI újraindítása, ezzel a rengeteg lelkileg-mentálisan sérült ember megmentése érdekében. (Még ha ez az érzet nem is mérhető a szoclib kormányzat bűnéhez…) Pedig erre vonatkozó ígéretből nem volt hiány. Túlzás nélkül állítható, hogy a szoclib csapat bukásának, majd a Fidesz kétharmados győzelmének ez a történet az egyik szimbólumává vált. Hiába.

Meglátjuk, mi következik ezután. Hallhattuk, a Szent Jánosban és a Péterfyben a tervek szerint megszűnik az aktív ellátás, létrejön három nagy centrum, sőt a nulláról felépül egy negyedik is. Ám kérdésünk mindezzel kapcsolatban egyelőre jóval több lenne, mint amennyire válasz érkezik.

Emlékszem, annak idején a neurológia mellett az egyik pszichiátriai osztályon is megfordultam – látogatóként –, majd távozóban az egyik ápolótól kértem, hogy engedjen ki. Merthogy a folyósok végén lévő ajtók leszerelt kilincseit köpenye zsebében hordta a szakszemélyzet, így akadályozva meg, hogy a kóborlásra hajlamos betegek elhagyják az osztályt.

És mégis, hová-hová? – kérdezte tőlem az ápoló, aztán kínos másodpercek következtek, míg meggyőztem, zárójelentés nélkül is nyugodtan kiengedhet. Utólag csak mosolygok ezen, jóval nagyobb baj, hogy ezekre az ajtókra ma már senki sem vigyáz.