Érző és optimista magyar ember, magamat is ideértve, nem megy el közömbösen a most kezdődött futball-Európa-bajnokság mellett. Ezek a sorok még az Eb-megnyitó előtt kerültek nyomdába, így eredményekkel még nem szolgálhatunk, csupán az ismert hírrel: legényeink odakint vannak. Szoríthatunk értük.
A magyar drukker viszonya a futballhoz régóta sajátos. Bárhonnan nézi is a játékot, előbb-utóbb szembejön vele az Aranycsapat. A diadalmas, zseniális, utolérhetetlen és mégis bánatos nemzeti tizenegy emléke. Legtöbbször a 6:3 a Wembley-ből meg az elveszített 1954-es vb-döntő Fölemelő és gyötrelmes örökség. Megkerülhetetlen, ha a magyar futball szóba jön valahol.
Sokáig merengtem, kiről kéne írnom, akinek a személye áthidalja ezeket az ellentmondásos évtizedeket, akire mindenkor jó szívvel emlékezünk.
Baróti Lajos. Igen, ő ilyen. Tíz esztendeje nincs már velünk ez a szelíd, kivételes ember, aki szövetségi kapitányként 117-szer irányította a nemzeti csapatot. Nála többször még soha senki; 62-szer vitte sikerre a csapatot. Lajos bácsi kilencvenkét évet töltött közöttünk, ebből nem keveset futballpályák kispadján, gyepszőnyegén. Igazi labdarúgást varázsolt a pályákra, szemrevalót, korszerűt és mégis békebelit. Ellensége sosem volt, tisztelői annál inkább. Megjelenése nyugalmat sugárzott, tartós jelenléte harmóniát. Gyermekfejjel szinte ma is hallom, ahogyan a győztes meccsek végén a közönség kórusban skandálja: „Lajos bácsi, köszönjük!”
Lehet mondani, igazán értett a futballhoz, ismerte a közösségépítés fortélyait. 1928-ban kezdett futballozni Szegeden, szinte teljes játékos-pályafutását itt töltötte. Kétszer volt válogatott, szerepelt a főiskolai világbajnok csapatban is. 1953-tól a Budapesti Vasas edzője, első szakmai sikereit itt érte el (győzelem a Közép-európai Kupában, a Magyar Népköztársasági Kupában). 1957-ben már mesteredző, sőt a válogatott – a csonkává lett Aranycsapat – szövetségi kapitánya. Grosics Gyula később így nyilatkozott róla: „Neki köszönhető, hogy 1956 után új nagy csapatot sikerült felépíteni. 1962-ben a chilei vébén rászolgáltunk volna a döntőre.” 1966-ig három világbajnokságra és egy – bronzérmet hozó – Európa-bajnokságra juttatta ki a válogatottat, amely az 1964-es olimpián aranyérmet szerzett. Az Újpesti Dózsával háromszor lett bajnok, volt perui szövetségi kapitány, és sikeresen irányította három éven át a portugál Benficát is. 1975 és 1978 között újra magyar kapitány volt, a csapat ismét kijutott a világbajnokságra. Közben elismerések (UEFA-életműdíj, Magyar Örökség díj stb.) egész sorát kapta.
Van egy rövid történetem Baróti Lajosról (Varga Béla barátomtól, egykori kollégámtól hallottam, garantáltan igaz). Ötvenhetet írunk, első bajnokságát nyeri a Vasas, a Közép-európai Kupában is győztes, edzője Baróti Lajos. A Vasas a párt csapatának számított, Kádár János kedvencének. A vezér a bajnoki banketten is megjelent, a protokoll végén magához kérette a játékosokat, szakvezetőket. Ki-ki azt kérhetett, amit akart, lakást, kocsit, toronyórát lánccal Sorra került az akkor negyvennégy éves Baróti mester is. Ha egy helikoptert kér pilótástul, leszállópályástul, talán azt is megkapja, hiszen ő a siker atyja, a bajnokcsináló. Az edző némi tipródás után csendesen csupán annyit kért, engedjék szabadon testvérbátyját, aki rácsok mögött volt valahol, még a családja sem tudta, hol. A „bűne”, hogy 1956-ban szerepet vállalt a szegedi egyetem forradalmi bizottságában. Kádár erősen meglepődött, két hét türelmet kért, mondván, át kell néznie az „ügyet”. (A helikopter könnyebben ment volna.) Két hét múlva aztán hazatért a testvérbáty. Nagyvonalú volt a vezér? Inkább csak fölmérte Baróti nagyságát
Lajos bácsi még kilencvenéves korában is ki-kiment a válogatott meccseire. Ha tanácsot kértek tőle, boldogan segített. Most odafentről szorít.
