Olyan sikeres olimpiai küldöttségünk még sosem volt, mint a helsinki csapat 1952-ben. Komoly összegben fogadnék, nem is lesz. Tizenhat aranyérem, az országok versenyében pedig a harmadik helyezés. Nemzeti hősök születtek Helsinkiben, magyar csodáról beszélt a világ, bajnokainkat vállára emelte az ország.
A sors fintora: legbüszkébb talán a „vezér”, Rákosi Mátyás volt.
Belegondolva – bármennyire furcsa –, az apró gonosz embernek tényleg komoly része volt abban, hogy a magyar sport ekkora magasságokba jutott. Nagyjából akkora része, mint amekkora abban, hogy az ország ugyanekkorra, 1952-re a szakadék szélére került.
Szárnyalt a magyar sport, vergődött Magyarország.
Bizony, így volt. Rákosiék azokban az években – szovjet parancsra – elképesztő hadiiparosítási programot erőltettek az országra. Készültek az elkerülhetetlennek mondott újabb világháborúra. Az ipart már korábban „mozgósítási mértékűre” tervezték, civil termelésre alig futotta. A hadiipart máról holnapra megötszörözték, a kapcsolódó technikai termelést a tizenhatszorosára (!) növelték. Nem véletlen, hogy a civil gazdaság 1952-re összeomlásközeli állapotba került. A nagy elánnal elkezdett nehézipari beruházásoknál hatalmas lemaradások mutatkoztak, a mezőgazdasági termelés visszaesett, az ipari vállalatoknál elképesztő – akkori pénzben egymilliárd forintos – veszteség képződött. Az adatokat persze nem publikálták, a lakosság erről semmit nem tudhatott. (Hacsak nem hallgatta a Szabad Európa Rádiót.) A „munkásosztály és a vele szövetséges parasztság” kizárólag a sikerpropagandát kapta. 1952 környékén nincs olyan nap, amikor az újságok vagy a rádió (televízió még nincs) ne tudósítana valami minden korábbit túlszárnyaló sztahanovista munkasikerről, „munkacsatahősökről”. Csak úgy röpködnek a 300-400 százalékos teljesítmények… A Szabad Nép a gaz imperialisták ármánykodása mellett egyebet sem közöl, csak diadaljelentéseket.
Mindeközben nagy ünnepre készül az ország: Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára. Pénz nem számít, első a szeretett vezér! A szervilis ceremóniamestereknek csupán arra kell ügyelniük, az elképesztő csinnadratta nagyobb ne legyen, mint a „népek atyjáé”, Sztáliné volt három évvel korábban. Talán még igaz is lehetett a korabeli börtönvicc: „– Te miért ülsz? – kérdi az egyik könyvboltos a kollégáját. – Mert elfelejtettem kidekorálni a kirakatot Rákosi elvtárs születésnapján. És te? – Én kidekoráltam ugyan, Lenin és Sztálin közé tettem Rákosi képét. Csak én meg elfelejtettem kivenni a kirakatból Victor Hugo regényét, A nyomorultakat.”