Rákosi nem volt buta ember. (Ellenkezőleg, ravaszságánál csak az aljassága volt nagyobb.) Hamar fölismerte az élsportban rejlő mozgósítóerőt, a propagandalehetőséget és persze – legfőképp – a szelepet, amellyel valamelyest kiereszthető a társadalmi feszültség gőze. Szovjet mintára hamar bevezette a központosított, a katonai készenlét fejlesztésére is kiválóan alkalmas „Munkára, harcra kész” mozgalmat, az „MHK-t”. (Tegyük hozzá, amúgy sem volt elpuhulva a Horthy-korszak leventemozgalmán edződött ország.) A gátlástalan vezér hatalmas, minden képzeletet felülmúló pénzekkel támogatta az élsportot – nagy ívben fütyülve a nemzetgazdaság kétségbeejtő állapotára. A versenysportot minisztériumokhoz, erőszakszervezetekhez, iparágazatokhoz, nagyüzemekhez csatolta – a Dózsa például a belügyi tárcához, a Kispest a honvédséghez, a Bástya az ÁVH-hoz került, a vidéki sportköröket a bányászvállalatok, kohászatok, nagyobb állami gazdaságok kezébe adta… Megnézhette magát az az ágazat, amelyik nem ajnározta kellőképpen a sportot. Öregeink a megmondhatói, micsoda pazar életük volt a kor élsportolóinak: társadalmi megkülönböztetés, átlagot messze meghaladó fizetés, kiemelt ellátás járt a sztároknak. No és a legvonzóbb, a külföldre (nyugatra is) utazás lehetősége, az ezzel járó üzleteléssel… Jöttek is az elképesztő eredmények: győzelmek, Európa- és világcsúcsok.
És jött a helsinki tizenhat arany – Rákosiék olvasatában: az „imperialisták felett aratott totális győzelem”.
Boldogok voltunk és nyomorultak, mint Victor Hugo kirakatban felejtett könyvének hősei.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!