A költőben is mély nyomokat hagyott a festői hely – meg az első szerelem élménye. „Téged is, oh, Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem, / Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad? / És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván, / Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem? / Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?” (Széplak, 1828 tavasza, nyara) Perczel Etelka váltotta ki a költő érzelmeit, jóllehet a nála hét esztendővel fiatalabb leány mindebből úgyszólván semmit vagy legalábbis nagyon keveset vehetett észre. A befelé forduló ifjú maga is sejtette, hogy viszonzatlan szerelme reménytelen. (Gyulai Páltól, a kor legjelesebb irodalomtörténészétől tudjuk, hogy Perczel Etelka az a soha meg nem nevezett nőideál, akinek ezeket a szerelmes Vörösmarty-verseket köszönheti az irodalom.)
A közel három évszázados, romos épület keleti, oromzatos homlokzatán egy 1950-ben állított emléktábla hirdeti: itt élt, tanított és írta verseit 1820 és 1822 között, majd 1823–24-ben Vörösmarty Mihály, „a nemzeti függetlenség és haladás nagy költője”.
Valami frappánsat terveztem ide a végére (cifrát mégsem illenék), de csak egy idézetet találtam magától a költőfejedelemtől. Sajnos nagyon ideillik: „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék.”
