Csöng a telefon. Nem, nem veszem föl, dehogy veszem! Éppen Szivós Marcinál a labda, és ezt most be kell lőni, nagyon fontos! De miért csöng? Ki lehet ez az őrült ilyenkor? Olimpia idején, a harmadik negyedben
Na jó, fölveszem. A haverom hív, el ne felejtsem nézni Áront, mindjárt jön. Megbocsátón lehülyézem. Már hogyan felejteném el? Eszednél vagy, édes öcsém? Magyar ember a kardjáról nem feledkezik meg.
Míg dörmögök, fél kézzel a jegyzeteim közt turkálok: mikor is jönnek az öttusázók, Marosiék? Megvan, tizennyolcadikán. Már most izgulok Pár napja azt kérdezte a lányom: „Apu, te tényleg ismerted Balczót?” Amennyire testhelyzetem és korom engedte, kihúztam magam. Méghogy ismertem-e? Hát mit gondol ez a gyerek, hogyan nőttem én föl a hatvanas években Lesújtón nézhettem szegényre, mert több kérdést már nem tett fel a témában.
A római olimpia volt az első, amelyikre már tisztán emlékszem: Kárpáti Rudolf, Parti János, Török „Béka”, Németh Feri Még fekete-fehér tévén néztem, de már színesnek láttam. Istenem!
Újságíróként a montreali volt a legemlékezetesebb, hetvenhatban. A sportlapnál dolgoztam, az volt ám a tűzkeresztség! Az időeltolódás miatt négy mutációban csináltuk a lapot. Amikorra hazaszédelegtem a redakcióból, már melegen sütött a nap.
Most egy kávét kell innom megint, kis híján belealudtam az emlékekbe. (És akkor már az elfelejtett vitaminokat is beveszem, félmaroknyi a lemaradás ) Ha véget ér az olimpia, újra el kell kezdenem valami kis mozgást, de most már tényleg. Nézd csak azokat a srácokat ott a képernyőn, aztán meg nézz a tükörbe! Brrr!
Bocs a szétszórtságért! Én szóltam.
Már megint Gundel Takács, hogy most már tényleg jön Áron. Mintha ő is izgulna – hát hogyne izgulna! Fölállok a számítógép elől, irány a nappali – ha csúszik ez a cikk, hát csússzék! Szilágyi Áron a páston
Fél óra múlva ülök vissza a gép elé. Nem szégyellem, szipogok.
