A lángoló dzsungel

Ezeket az embereket valójában nem fogadta be Franciaország, és ők sem fogadták be az európai kultúrát.

A calais-i migránstábor felszámolásáról szóló hírek olvasása közben lettem figyelmes egy igen érdekes mondatra. Többre is persze, de azokról már sokan írtak. „Egyes közösségeknél szokás – fogalmazott a helyi prefektúra szóvivője –, hogy felgyújtják a lakhelyüket, amikor azt el kell hagyniuk.” A hír politikailag kevésbé korrekt, ám a valóságot inkább leíró részéből derült ki, hogy az illegális franciaországi táborból kiszoruló afgánok egy része szerdán lángba borított körülbelül harminc sátrat, minek következtében felrobbant két gázpalack, egy ember megsebesült. Korábban történt már ilyesmi, egyes segélyszervezetek jó előre be is készítettek néhány poroltót az ásványvízcsomagok, gyógyszerek és a csoki mellé. Érhetett volna rosszabb véget is a történet.

A szóvivő imént idézett mondatáról nem is a konkrét esemény miatt érdemes elmélkedni kicsit, hanem azért a gondolatvilágért, ideológiáért (már ha nevezhető ez annak), ami mögötte húzódhat. Maga a szöveg igencsak képtelen magyarázkodásnak tűnik, sőt valójában nagy butaság. Ha még létezik is ilyen szokás – amelyről az afgán urak valószínűleg még csak nem is hallottak –, az akkor sem szolgálhatna magyarázatul a garázdaságra, mások testi épségének veszélybe sodrására. A migránsok aligha népszokásaikhoz ragaszkodva ragadtak gyufát, egész egyszerűen dühösek és agresszívek lettek attól a ténytől, hogy a hatóságok a héten felszámolták a több ezer ember átmeneti szállását jelentő nyomorúságos tábort. Amely amúgy tényleg sanyarúbb képet festett, mint némelyik közel-keleti menekültszállás. A szóvivő szavainak, furcsa helyzetértelmezésének érdemes jelentőséget tulajdonítani, hiszen kiderül belőle, bizony a nyugati döntéshozók, olykor hatósági illetékesek egy része még mindig nem értette meg, mivel is állnak szemben pontosan. Avagy semmit sem tanulnak, mindent elfelejtenek. Illetve az is lehet, hogy ők személyesen nagyon is értik, csak éppen „hivatalból” nem beszélhetnek a valóságról.

A rendbontók tette valójában csak szimbóluma mindannak, ami Nyugat-Európában egy ideje zajlik, és a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a Ca­lais-ban lévő migránsok többsége alapvetően kulturáltan vette tudomásul az intézkedést, sőt némelyikük segített a tűzoltóknak a lángok megfékezésében. (Mások meg kövekkel dobálták őket…) Hogy a képtelenségeket fokozzuk, citáljuk még (az MTI tudósítása nyomán) magának a prefektusnak, Fabienne Bucciónak szerda délutáni, diadalittas kijelentését, amely szerint „a feladatot teljesítettük. Új lapot nyitunk, pozitív oldalt, hiszen ezeket az embereket befogadta Franciaország, és új életet kezdhetnek”.

Arról nem szólt a hír, hogy a prefektust vajon kijózanította-e valaki, és közölte-e vele, hogy nem, ezeket az embereket valójában nem fogadta be Franciaország, és ők sem fogadták be a francia (európai) kultúrát. Ez egyszerűen nem így működik, legalábbis az esetek döntő többségében nem. Ezek az emberek most legföljebb átkerülnek egy másik táborba, majd, ha szerencsések, meghúzhatják magukat valamelyik lecsúszott párizsi elővárosban, ha úgy tetszik, no-go zónában. De miért is történne ez másként? Munkát képtelenek tömegesen biztosítani számukra (nem is akarnak helyben maradni), aszerint sem tudnak különbséget tenni a migránsok között az illetékesek, hogy melyikük lenne esetleg hajlandó elfogadni az itteni normákat, és kik azok, akiket nyomban vissza kellene fordítani. Tettek-e bármit érdemben Franciaországban azért, hogy ezek a jelentős részben valóban szerencsétlen és kiszolgáltatott emberek ne jussanak a hatvanas években bevándoroltak és azok leszármazottainak sorsára? Merthogy az ő integrációjuk elbukott. Persze a franciák helyzete igen nehéz, de leg­alább tegyenek úgy a hivatalosságok, mint akik felfogták ezt.

Néhány órával a calais-i dzsungel felszámolásáról szóló hírt követően arról számoltak be a tudósítók, hogy a térségben újabb és újabb sátrakat vertek. Azok ugyan még nem értek össze újabb táborrá, de a visszaszivárgás elkezdődött.