Ahol körbejár a szegénység kísértete

Mit tud kezdeni egymással az egyik meg a másik Magyarország? Az Ormánságban jártunk, fesztivált láttunk.

Érdemes röviden, leíró jelleggel némi útmutatást adni, hol is járunk. Hátha nem fordult még meg mindenki Kémesen, Szaporcán és Tésenfán, itt lent délen, az Ormánságban, illetve ahogy többé-kevésbé ezt a térséget őseink nevezték, a Bőközben. A falvak szépen ebben a sorrendben követik egymást, előbbi kettő összenőtt, ahol Kémes véget ér, ott jobbra fordulva kezdődik Szaporca. Külön főutcával, külön sudár, fehér református templommal. Korábban magam is csak a pár kilométerrel a városi világhoz, Harkányhoz (messzebbre tekintve Pécshez) közelebb eső Drávaszerdahelyig jutottam el, ezek mind-mind derék, de nagyon szegény, két-háromszáz lelkes falvak. Utóbbi helyet akkortájt éppen képletesen örökbe adta a polgármester egy gazdag amerikás magyarnak, mint ahogyan azt a vidrákkal meg a zsiráfokkal szokás tenni állatkertben. Ott ugye kis támogatás fejében több hal jut meg fű.

Errefelé sok birka él, mert a fű még nő, meg épült egy remek majorság is, ahol az Ős-Dráva Program részeként bemutatják az egykori állattartási módokat – bár ahogy belegondolok, az egykori kifejezés nem is feltétlenül áll meg. Annyiban persze igen, hogy haszonállatot keveset tartanak már. Ám olyasfajta kalapos, az árnyékban füstölgő, a megmaradt jószágra felvigyázó figurák, mint amilyenek a karácsonykor árusított, múlt századelőt idéző, népies képeslapokon szerepelnek, olykor-olykor itt még élőben is feltűnnek. Pedig ez nem skanzen. A hodály tetejére napelemeket szereltek, így találkozik az, ami a múltban és a jelenben hasznos, a megtermelt áram meg mi mássá alakulna, mint lórúgássá a villanypásztorban. Amúgy a látogatóközpont tényleg pompás, őszinte, hiteles, és még a személyzet is kedves. Nahát!

Szaporcán a kocsma hajnali fél hatkor nyit, igény úgy tűnik, korán reggel is akad rá, nem mintha tömegesen mennének innen a gyárba dolgozni a népek, és emiatt kellene ilyen hamar megtölteni az első kupicát. Egyszerűen csak korán kezdődik errefelé a nap, nem táposoknak való vidék. Egy asszonyságot a társai éneklésre biztatnak, mire azt feleli, hívogatni akarja a vendégeket befelé, nem elriasztani. A korsó sört kétszázötven forintért mérik, egy liter fehért bort négyszázért. A pultnál figyelmeztetnek, utóbbival vigyázzunk, nem mindig jó. Este tízre kis faluhoz illően minden elcsendesedik, még most is, mikor fesztivál van. Aki felnőtt, és még nem nyugdíjas, az segélyes vagy közmunkás. Vagy polgármester. Némi túlzással persze, de tény, ami tény, munkalehetőség alig. Az út mentén szebb napokat látott házak, néhol tiszta udvar, rendes ház táblácskák, egyes porták, nagy kapuk kopottságukkal együtt is méltóságteljesek. Nem mellbevágó a nyomor, de mindent bejár a szegénység kísértete.

Na mármost ebbe a világba cseppent (semmiképpen sem robbant) be a nulladik Bőköz fesztivál, amelyről indulás előtt azt gondoltuk, hogy az első lesz, de aztán a szervezőktől megtudtuk, hogy még csak a nulladik. Kísértet után egy kísérlet. Amelynek fő laboránsa a „régi” Új Színházból (de furcsa) meg Kapolcsról is ismert Márta István.

Nagyvárosokba, egyébként is prosperáló térségekbe vagy kint a mezőn sok fesztivált, kulturális rendezvényt szerveztek már. A kérdés a múlt hétvégén az volt, tud-e találkozni, pontosabban bármit is kezdeni egymással az egyik meg a másik Magyarország. Az egyik maga a helyszín: gazdag, de ma már alig megélt vagy számontartott hagyományokkal az építészettől a mezőgazdasági tudományokig. Néhány, a megmaradásért küzdő szent őrülttel és annál több, a valódi kultúrától lényegében teljesen elzárt, leharcolt, jobb sorsra érdemes helyi lakossal. A másik a messziről jött városi emberek világa a maguk sokat hangoztatott nyitottságával, segítő szándékával, érdeklődésével – és azzal a tudattal, hogy két nap múlva már nem lesznek itt!

Ami a mindennapokat jellemzi, a szaporcai templomba hatan járnak, de néha csak hárman, a régi orgona negyven éve romlott el, azóta nem volt pénz megjavítani, a karzaton hallgat. Ehhez képest éles váltás volt a mostani dupla Varnus Xavér-koncert a kicsi templomban, persze jótékonysági alapon, gázsi nélkül, Örömódával. A javítás nyolcmillióba kerülne, összejött hozzá némi indulótőke.

A hangversenyt leszámítva minden programot ingyenesen lehetett látogatni, gondolnánk, eljön ilyenkor a falvak apraja-nagyja, hiszen végre esemény van. (Fellépett mások mellett Hobo, Ferenczi György és a Rackajam, Szirtes Edina Mókus, főztek a cigányok, megnyílt a faluház, kerekasztal-beszélgetést tartottak a helyi vezetők, és akadt még más program is bőven.) De túlzás lenne azt állítani, hogy így történt.

Hogy van-e ennek a három ormánsági napnak tanulsága? Nem kell feltétlenül lennie, végül is ez nem népmese. Valami biztosan elkezdődött.

De az egymásra találás, a kis világok megnyitása nem megy három nap alatt. Gondoljunk csak egy gyakorlati példára: a három falu egy-két félhivatalos vendégházat leszámítva nincs felkészülve tömegek fogadására, pedig a látogatók ilyenkor elkölthető (és örömmel elköltött) pénze nagyon is jól jönne helyben. Talán ahogy telnek az évek, mindig egy-egy lépéssel sikerül előrébb lépni. Talán érkeznek majd adományok a régi tornácos házak megmentésére, esetleg páran belevágnak a vendégfogadásba, étkeztetésbe, leküzdve a megannyi bürokratikus akadályt. Talán. Néhány környékbeli kézműves, fiákeres (nevezzük annak a gumikerekű, máskor talán szállításra használt kis szekeret) már most feltűnt, ha a sorozat folytatódik, biztosan jönnek többen is. Esténként a Hobón meg Csokonait is megidézik, ez meg így együtt ugye jó társaság.

A fesztivál zárását követően bőközi gyerekek érkeztek Budapestre, többek között a Nemzeti Színházban vendégeskedtek, mint hallhattuk, többen közölük nemhogy a fővárosig, Pécsig sem jutottak el eddig. Ha ezentúl évről évre sikerül összehozni a találkozásokat, abból az új generáció – legalább ők – biztosan profitál. Akkor a fesztivál végső soron misszióvá is válik. Aztán egyszer talán a régi orgona is megszólal, és akkor igen nagy ünnep lesz.