Na mármost ebbe a világba cseppent (semmiképpen sem robbant) be a nulladik Bőköz fesztivál, amelyről indulás előtt azt gondoltuk, hogy az első lesz, de aztán a szervezőktől megtudtuk, hogy még csak a nulladik. Kísértet után egy kísérlet. Amelynek fő laboránsa a „régi” Új Színházból (de furcsa) meg Kapolcsról is ismert Márta István.
Nagyvárosokba, egyébként is prosperáló térségekbe vagy kint a mezőn sok fesztivált, kulturális rendezvényt szerveztek már. A kérdés a múlt hétvégén az volt, tud-e találkozni, pontosabban bármit is kezdeni egymással az egyik meg a másik Magyarország. Az egyik maga a helyszín: gazdag, de ma már alig megélt vagy számontartott hagyományokkal az építészettől a mezőgazdasági tudományokig. Néhány, a megmaradásért küzdő szent őrülttel és annál több, a valódi kultúrától lényegében teljesen elzárt, leharcolt, jobb sorsra érdemes helyi lakossal. A másik a messziről jött városi emberek világa a maguk sokat hangoztatott nyitottságával, segítő szándékával, érdeklődésével – és azzal a tudattal, hogy két nap múlva már nem lesznek itt!
Ami a mindennapokat jellemzi, a szaporcai templomba hatan járnak, de néha csak hárman, a régi orgona negyven éve romlott el, azóta nem volt pénz megjavítani, a karzaton hallgat. Ehhez képest éles váltás volt a mostani dupla Varnus Xavér-koncert a kicsi templomban, persze jótékonysági alapon, gázsi nélkül, Örömódával. A javítás nyolcmillióba kerülne, összejött hozzá némi indulótőke.
