Ahol körbejár a szegénység kísértete

Mit tud kezdeni egymással az egyik meg a másik Magyarország? Az Ormánságban jártunk, fesztivált láttunk.

Na mármost ebbe a világba cseppent (semmiképpen sem robbant) be a nulladik Bőköz fesztivál, amelyről indulás előtt azt gondoltuk, hogy az első lesz, de aztán a szervezőktől megtudtuk, hogy még csak a nulladik. Kísértet után egy kísérlet. Amelynek fő laboránsa a „régi” Új Színházból (de furcsa) meg Kapolcsról is ismert Márta István.

Nagyvárosokba, egyébként is prosperáló térségekbe vagy kint a mezőn sok fesztivált, kulturális rendezvényt szerveztek már. A kérdés a múlt hétvégén az volt, tud-e találkozni, pontosabban bármit is kezdeni egymással az egyik meg a másik Magyarország. Az egyik maga a helyszín: gazdag, de ma már alig megélt vagy számontartott hagyományokkal az építészettől a mezőgazdasági tudományokig. Néhány, a megmaradásért küzdő szent őrülttel és annál több, a valódi kultúrától lényegében teljesen elzárt, leharcolt, jobb sorsra érdemes helyi lakossal. A másik a messziről jött városi emberek világa a maguk sokat hangoztatott nyitottságával, segítő szándékával, érdeklődésével – és azzal a tudattal, hogy két nap múlva már nem lesznek itt!

Ami a mindennapokat jellemzi, a szaporcai templomba hatan járnak, de néha csak hárman, a régi orgona negyven éve romlott el, azóta nem volt pénz megjavítani, a karzaton hallgat. Ehhez képest éles váltás volt a mostani dupla Varnus Xavér-koncert a kicsi templomban, persze jótékonysági alapon, gázsi nélkül, Örömódával. A javítás nyolcmillióba kerülne, összejött hozzá némi indulótőke.

A hangversenyt leszámítva minden programot ingyenesen lehetett látogatni, gondolnánk, eljön ilyenkor a falvak apraja-nagyja, hiszen végre esemény van. (Fellépett mások mellett Hobo, Ferenczi György és a Rackajam, Szirtes Edina Mókus, főztek a cigányok, megnyílt a faluház, kerekasztal-beszélgetést tartottak a helyi vezetők, és akadt még más program is bőven.) De túlzás lenne azt állítani, hogy így történt.

Hogy van-e ennek a három ormánsági napnak tanulsága? Nem kell feltétlenül lennie, végül is ez nem népmese. Valami biztosan elkezdődött.

De az egymásra találás, a kis világok megnyitása nem megy három nap alatt. Gondoljunk csak egy gyakorlati példára: a három falu egy-két félhivatalos vendégházat leszámítva nincs felkészülve tömegek fogadására, pedig a látogatók ilyenkor elkölthető (és örömmel elköltött) pénze nagyon is jól jönne helyben. Talán ahogy telnek az évek, mindig egy-egy lépéssel sikerül előrébb lépni. Talán érkeznek majd adományok a régi tornácos házak megmentésére, esetleg páran belevágnak a vendégfogadásba, étkeztetésbe, leküzdve a megannyi bürokratikus akadályt. Talán. Néhány környékbeli kézműves, fiákeres (nevezzük annak a gumikerekű, máskor talán szállításra használt kis szekeret) már most feltűnt, ha a sorozat folytatódik, biztosan jönnek többen is. Esténként a Hobón meg Csokonait is megidézik, ez meg így együtt ugye jó társaság.

A fesztivál zárását követően bőközi gyerekek érkeztek Budapestre, többek között a Nemzeti Színházban vendégeskedtek, mint hallhattuk, többen közölük nemhogy a fővárosig, Pécsig sem jutottak el eddig. Ha ezentúl évről évre sikerül összehozni a találkozásokat, abból az új generáció – legalább ők – biztosan profitál. Akkor a fesztivál végső soron misszióvá is válik. Aztán egyszer talán a régi orgona is megszólal, és akkor igen nagy ünnep lesz.