Nekünk úgy mondták, nincs ott semmi látnivaló, patkányok meg egerek szaladgálnak arra, talán a denevér is odafészkelt. Érdekelt is ez minket! A nagyobb gyerekek már az első napon rozsdás rohamsisakot találtak az egyik eldugott sarokban, később egy tölténytárra emlékeztető valamit. Mi kellett még a boldogsághoz?
Tanítás még sokáig nem volt azon a késő őszön. Hogyan is lett volna? Az iskola, ahol szeptemberben kisdiák lettem, november elején találatot kapott, a legfelső emelet szinte eltűnt, gerendák lógtak lefelé ijesztőn még hosszú hetek múlva is.
Akkortájt a puskaropogást már túlharsogta a nehézfegyverek tompa dörgése. Idebent az Egmont-nyitány szólt, odakint az ágyú. Berendezkedtünk az állandó otthonlétre. A nehezen fogható Szabad Európa Rádió üzenőműsorát ellepte a szétszakítottak jajkiáltása: ki kit keres, hol várja, kiért aggódik hetek óta. A végtelenített slágerzene ma is itt van a fülemben: „Oly távol, messze van hazám, csak még egyszer láthatnám...”
Arra tisztán emlékszem (egyszer már elmeséltem, de hadd mondjam újra, annyira szorít!), egyik este a szomszéd Kiss Tibiék átjöttek, ahogy máskor is – de ez most valami különleges vizit volt, éreztem. A hosszú, fojtott beszélgetés végén az előszoba ajtajánál a két apuka, a Tibié és az enyém hosszan, nagyon hosszan kezet szorított. És én éreztem, és azt hiszem, a Tibi is érezte, most valami történni fog. „Hát akkor tényleg nem jönnek, Károly? – kérdezte Tibi apukája az enyémet, de akkor már abbahagyta a suttogást, hangja megcsuklott. – Hajnalban jön a teherautó, van még néhány hely.” „Maradunk, Imre – válaszolta apám –, biztosan maradunk. Az öregeink is itt vannak, a gyerekek kicsik. Hová is mennénk innen…”
Még a hosszú csöndre is emlékszem. Talán a rádió fájdalmas refrénjére is – de lehet, hogy ezt már csak odaképzelem. „Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, ott lennék boldog csupán…”
A két anyuka sírt, mi ijedten egymást néztük.
