Hatévesen éltem meg ötvenhatot. Kis túlzással mondom, mindenre emlékszem, ami akkor körülöttem történt. A nagy idők koraéretté teszik az embert. Az a különös reggel például tisztán előttem van, amikor a viceházmester Gizi néni bekopogott hozzánk az első emelet kettőbe, majd szinte ráförmedt édesanyámra: „Csak nem az iskolába öltözteti ezt a gyereket, Nusi!? Forradalom van odakint, nem tudja? Forradalom! Éjszaka már lőttek…”
Október huszonnegyedike lehetett az a nap, ezt már így utólag rekonstruálom, dátumokkal gyerekember nemigen foglalkozik. Annyi biztos, onnan kezdve egy csapásra másmilyennek láttam mindent. Élénkebb és izgatottabb lett a világ. A négyemeletes, körfolyosós, Kertész utcai bérház, ahol addig eseménytelenül mentek a napok a reggeli kapunyitástól az ószeres délelőtti rikoltozásán át a gyereksírásig, most hirtelen megváltozott. Mint amikor új felvonás következik a színházban – a szereplők ugyanazok, csak épp mást adnak elő, mint előtte. A gangon egyvégtében jöttek-mentek a lakók, egymást látogatták, néha megálltak a folyosón, gesztikuláltak, vitatkoztak. Olykor fojtott hangon suttogtak valamiről, közben lopva körülnéztek, hallja-e valaki.
A rémület, amelyet az első fegyverropogások zaja okozott, egy idő után megszokottá lett. A bajhoz is hozzáedződik az ember. A jövés-menés nem szűnt, mindössze minket, gyerekeket parancsoltak be ilyenkor a lakásba. Egy helyre tereltek – ha már iskolában nem lehetünk, talán így együtt jobban kibékülünk a rosszra fordult világgal. Kibékülünk-e? Bármennyire furcsa, élveztük a megváltozott állapotot. Hogy miközben a felnőttek recsegő rádiókon babrálnak órákon át, mi összebújva, egymás titkait megosztva izgalmas magyarázatot fűzünk a kihallatszó félmondataikhoz. Ennél már csak az volt izgalmasabb, amikor napokkal később több család leköltözött a légópincébe, s velük ingázhattunk mi is. Sejtelmes, homályos termekből állt a légórész a szenespince legvégén. Ott, ahol addig még soha nem jártunk, még akkor sem, ha nagy ritkán apai társaságban lemehettünk mi is tüzelőért, ott tárolt kacatokért.
Nekünk úgy mondták, nincs ott semmi látnivaló, patkányok meg egerek szaladgálnak arra, talán a denevér is odafészkelt. Érdekelt is ez minket! A nagyobb gyerekek már az első napon rozsdás rohamsisakot találtak az egyik eldugott sarokban, később egy tölténytárra emlékeztető valamit. Mi kellett még a boldogsághoz?
Tanítás még sokáig nem volt azon a késő őszön. Hogyan is lett volna? Az iskola, ahol szeptemberben kisdiák lettem, november elején találatot kapott, a legfelső emelet szinte eltűnt, gerendák lógtak lefelé ijesztőn még hosszú hetek múlva is.
Akkortájt a puskaropogást már túlharsogta a nehézfegyverek tompa dörgése. Idebent az Egmont-nyitány szólt, odakint az ágyú. Berendezkedtünk az állandó otthonlétre. A nehezen fogható Szabad Európa Rádió üzenőműsorát ellepte a szétszakítottak jajkiáltása: ki kit keres, hol várja, kiért aggódik hetek óta. A végtelenített slágerzene ma is itt van a fülemben: „Oly távol, messze van hazám, csak még egyszer láthatnám...”
Arra tisztán emlékszem (egyszer már elmeséltem, de hadd mondjam újra, annyira szorít!), egyik este a szomszéd Kiss Tibiék átjöttek, ahogy máskor is – de ez most valami különleges vizit volt, éreztem. A hosszú, fojtott beszélgetés végén az előszoba ajtajánál a két apuka, a Tibié és az enyém hosszan, nagyon hosszan kezet szorított. És én éreztem, és azt hiszem, a Tibi is érezte, most valami történni fog. „Hát akkor tényleg nem jönnek, Károly? – kérdezte Tibi apukája az enyémet, de akkor már abbahagyta a suttogást, hangja megcsuklott. – Hajnalban jön a teherautó, van még néhány hely.” „Maradunk, Imre – válaszolta apám –, biztosan maradunk. Az öregeink is itt vannak, a gyerekek kicsik. Hová is mennénk innen…”
Még a hosszú csöndre is emlékszem. Talán a rádió fájdalmas refrénjére is – de lehet, hogy ezt már csak odaképzelem. „Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, ott lennék boldog csupán…”
A két anyuka sírt, mi ijedten egymást néztük.
