Hogy Magyarország magyar ország maradjon

A kormányzat előszeretettel állít történelmi jelszavakat, nemzeti szimbólumokat napi politikája kérészéletű szolgálatába.

Ismerjük jól az eredeti, több tízezer embert mozgósító jelszót. Szabó Zoltán találta ki nagyon veszélyes helyzetben, s az alakuló Magyar Nemzet tűzte zászlajára 1938 vészterhes augusztusában, amikor a hazai politikában bekövetkező néhány hetes nyugalom lehetővé tette, hogy Pethő Sándor Magyarországot, a magyar kultúrát és – ezt se felejtsük el – a hagyományos magyar életformát védő újságja megjelenhessen.

Hogy mit értettek akkor az országot pusztító erőkön, az a történelemkönyvekből ismert ugyan, de nem árt feleleveníteni: a drang nach Osten bűvöletében (is) élő, a Führer-elv magvait máig hatóan Európában, így hazánkban is széthintő náci rezsimet és a bolsevik utópia jegyében mindent a puszta földig eltörölni kész szovjet kommunista diktatúrát. A szigorú fel­kiáltásként lapunk korabeli plakátjain megjelenő jelmondat – „Pethő Sándor napilapja, a Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon” – mögött egyértelmű gondolat rejtőzött: nem engedhetjük, hogy Magyarország külső vagy belső rabságba kerüljön.

Ugyanezt valljuk mi, kései utódok is, természetesen mai tartalommal megtöltve: küzdünk, hogy valóban magyar ország, hogy minden magyarok országa, tegyük hozzá, a kivetetteké, a szegény sorsban tengődőké is legyen hazánk. Nem kell különösebb ész annak belátására, hogy a jelmondatnyi program megvalósítását egyedül a polgári demokrácia, a véleménynyilvánítás szabadsága biztosíthatja. Olyan demokrácia, amikor nem írják elő nekünk, kit és mit kell magyarnak gondolnunk, mit kell valóban magyar érdeket kifejező cselekedetnek vélnünk. Amikor bizonyos köröknek nem tetsző szavaink nyomán nem kérdőjelezik meg magyarságunkat.

Miért jutott mindez éppen most az eszünkbe? A miniszterelnök néhány nappal ezelőtt jelentette be a népszavazás végeredményét össznemzeti akarattá emelve, hogy az érvénytelen referendum tartja meg „Magyarországot magyar országnak”. Hallhattuk, hogy „új egység” született, és azt is, hogy „a magyar néplélekből származó elemi igény” az Európai Unióval és az EU menekültpolitikájával szembeni küzdelem. Hagyjuk most figyelmen kívül egy pillanatra, mennyire áll távol a magyar valóságtól a kormányfő üzenete, s azt is, hogyan felejti ki könnyű szónoki fordulattal az „új egységből” a magyar nemzet többségét.

Érdemesebb inkább a másik, már szinte mindennapivá vált jelenségre tekintenünk, arra, hogyan állít előszeretettel a jelenlegi kormányzat történelmi jelszavakat, nemzeti szimbólumokat napi politikája kérészéletű szolgálatába. Rövid távon persze a demagógiával vegyített nemzeti hívószavak eltorzítása, majd csatasorba rendezése hozhat a konyhára. Hosszú távon azonban, főként morálisan, rendkívül züllesztő hatású.

A hamisítás esetünkben nyilvánvaló: a Magyar Nemzet jelmondata ugyanis, mint említettük, eredetileg elsősorban két totális diktatúra ellen irányult, nem pedig kétes indulatok felkeltését szolgálta. Említeni is felesleges, hogy Szabó Zoltán, korának egyik legkiválóbb magyar européere nem a menekülő nincstelenek kérdését a terroristaveszéllyel szándékosan összemosó propagandának kívánt támasztékot nyújtani.

A kiforgatott mottót is felhasználva veszélyes felelőtlenséggel játszik a tűzzel a kormányzat. Pedig felelős politikusnak ellenkezőleg kellene cselekednie. Mert, mint azt Pethő Sándor megállapítja: „Egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák mámorvilágában volt Isten szava. Olyan időkben azonban, mint aminőket ma élünk, ezekből az ideológiai vagy frazeológiai tivornyákból sokkal inkább kihallatszik a mob üvöltése, mintsem a szeráfi hang. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elitjének világosságában. Azt is tudjuk, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben, ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekuláló bujtogatással.”

A mondat jegyében az Európai Unióval birokra kelni hasonló módon szemfényvesztés. Szabó Zoltán és Pethő Sándor éppen a demokratikus Nyugat-Európában látta függetlenségünk zálogát. Pethő történészként az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintette olyan államszövetségnek, amely a nemzeti szuverenitás egy részének feladásával hosszú időn át képes volt nemcsak politikailag, de gazdaságilag is megóvni hazánkat a nagyobb megrázkódtatásoktól. Ezért is kárhoztatta a kuruckodó, kardcsörtető függetlenségiek handabandázását. Közhely, hogy ma nem az Európai Unió fenyegeti nemzeti létünket. Tisztában lehet ezzel a kormány is. Hogy mi vezeti mégis napjaink kardcsörtetőit, arról legfeljebb sejtéseink lehetnek.