Boldog mátyásföldi életemben lovakat is tartottam odahaza. Csodálatos évek voltak, bár az ilyesmit csak az tudja igazán értékelni, aki nem fintorodik el a trágyaillattól (bizony, illattól, nem szagtól), meg a hajnali kelés, zabolás, csutakolás sem idegen tőle. Mondanom sem kell, akkori írásaimból sűrűn visszaköszöntek a lovas kalandok, csikótörténetek, állatorvos- és kovácshistóriák. Az olvasói visszajelzések zöme kifejezetten ösztönözte „lóújságírói” munkámat, bár kaptam olyan levelet is: mire kérkedek én annyira a lovaimmal, amikor még Petőfi Sándor is csak az „anyám tyúkjával” állt elő… Dehogy akartam én kérkedni, az munkált bennem, hogy abból a világból is érkezzék életszagú tudósítás, ne mindig az izgága, tenyérbemászó nagyvárosról menjen a szó, hiszen szegény kollégák nagyrészt onnan kényszerülnek fölcsipegetni azt a bizonyos utcán heverő témát. Fontosnak tartottam ezt előadni, mielőtt belekezdek Tüzes lovam történetébe, tudja hová tenni az olvasó a szerzői szándékot.
Egy háromesztendős szürke (városi ember fehérnek mondaná) lovat képzeljünk magunk elé. Apajról került hozzám Tüzes, van ennek már harminc éve is. Magam választottam ki a száguldó ménesből. Azt ott, ni! – mutattam az elviharzó szürkére, de szinte még ki sem nyújtottam a karomat, a ménesgazda, boldogult Sebestyén Jóska már mondta is ijedten: „Ne! Azt semmiképp se vidd, csak gondod lesz vele.” Későn szólt. Meglátni és beleszeretni Tüzesbe a pillanat műve volt. Nem érdekel, közöltem, mindenképp azt fogjátok ki!
Hazáig nem volt baj, a lószállító trélerről simán levezettem Tüzest, a karámba is készséggel bekocogott, sőt némi hezitálás, horkangatás után elvegyült a többi négy ló között. Betörését (hiszen nem volt még nyereg alatt) másnap délelőttre terveztem. Én terveztem – ő hallani sem akart róla. Csak elindultam felé a kantárral, már poroszkált is odább. Nem tudtam a közelébe se menni. Bevethettem akárhány trükköt – zabos vödör zörgetése, kockacukor kínálgatása, mellésunnyogás másik ló mögül, efféle –, nem ért semmit. Teljes órán át ügyetlenkedtem körülötte hasztalan. (Ráadásul a leendő lóbetörés hírére idővel a fél környék ott bámészkodott – később nevetgélt – a karámkerítésnél. Vöröslött is a fejem mérgemben.) No, majd este, ha beporoszkál a bokszba, okoskodtam, odabent majd megfogom, kötőféket rakok rá, úgy marad reggelig. Akkor pedig betöröm, be én! Legalábbis így gondoltam. Bemenni még bement a bokszba a briganti, de amikor megjelentem a deszkabejáratnál, fülét hátracsapva már farolt is felém. Nem erőltettem a barátkozást. Hogyan nézne ki sziluettem az istálló falán…
