Ugyanez történt másnap és harmadnap is, sőt egész héten. Végül úgy döntöttem, okos enged, túladok Tüzesen mielőbb.
Azám, de hogyan? Ahhoz meg is kéne előbb fogni!
A kupecemberrel, aki Mercedes sportkocsijával másnap megjelent a karámnál, hamar megalkudtam. Ránézett az én gyönyörű szörnyetegemre, és mondott egy árat. Nem akartam én alkudni, nyerészkedni, dehogy. Csak vigye isten hírével mielőbb! A következő délelőttre beszéltük meg, hogy jönnek a lóért, nekem csak annyi a dolgom, hogy kötőfékkel a fején átadjam. „Csak” annyi…
A kétségbeesett emberből előjön a kreativitás. Közelünkben lakott az állatkert egyik orvosa, telefonon vázoltam fel a helyzetet. „Doktor úr, ön naponta oroszlánok meg gorillák közt jár-kel, nyilván nem gond megzaboláznia ezt a csibészt.” Fél óra sem telt el, a doktor ott állt a házunk előtt, kezében akkora mordállyal, hogy azon csodálkoztam, hogyan bírta betuszkolni az autóba.
Csak a második injekciólövés hatott, de az én lovam még attól sem terült el, csupán megfontoltabb lett a járása, meg a tekintete lett egy kicsit más. Meg az én tekintetem is, mert Tüzes odaporoszkált hozzám, s megadó, szinte nyájas tekintettel hagyta, hogy föltegyem rá a kötőféket.
Másnap, amikor megjelentek a kupec emberei, már újra a régi volt – de a tekintetében valami végtelen szomorúságot láttam. Míg fölrángatták, föltuszkolták szegényt a trélerre, egyfolytában magamon éreztem az én vonagló lovam vádló tekintetét. Pillanatra megfordult bennem, kiáltanom kéne: ne, mégse vigyétek! De aztán nem szóltam semmit.
Ha eszembe jut ez a történet, ma is szégyellem magam.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!