Hinni vagy nem hinni?

Hinni és érezni a valódi karácsonyi hangulatot. Akár a pálmafák alatt is.

Hatéves voltam, amikor leszállt velünk a gép a caracasi repülőtéren. Legélesebb emlékem a testemet megcsapó, mindent beborító sós, ragacsos, meleg pára. Viccesnek tartottam, hogy megpróbálom lenyalogatni a karomról. A repülőút mind a tíz óráját végigcsuklottam. Anyukám ezt rossz előjelnek tartotta, de megnyugodott, amikor a szabadba kilépve abbahagytam.

A kilencvenes évek elején jártunk, nagy váltás volt a költözés a családnak, így nem csodáltam anyukám aggodalmát. Az indulás kínkeserves volt. Úgy kellett lerángatni panelünk folyosójának korlátjáról, amikor a nagyszüleim átjöttek utolsó este elbúcsúzni. Életem első és a szüleim szerint szinte utolsó nagy hisztije volt. Szinte utolsó, mert volt még egy. Amikor öt év múlva haza kellett jönnünk Venezuelából.

Nem vallásos családban nevelkedtem. Emlékszem, nagypapám sikítófrászt kapott, ha a pápa volt a tévében. Nagymamám, amikor a nyári szünetek alatt hazalátogattunk, és náluk időztem, igyekezett a papát csitítani, ne morogjon, az unokája hívő.

Venezuelában a katolikus iskolák voltak a jó iskolák. Pontosabban az apácák, rendek vezette iskolák. Így én is ilyen intézményben tanultam, gyűrtem a spanyolt, mutogattam, ha akartam valamit. Ez nem sokáig tartott, elég hamar belejöttem, és már otthon is szinte csak spanyolul akartam megszólalni. Eleinte utáltam a hét végi magyar tollbamondásokat, az utánam küldött kötelező olvasmányokat. Ma már hálás vagyok értük.

Szóval lányoknak fenntartott apácaiskolában kezdtem. Minden reggel zászlófelvonás, himnusz, és nagyon gyakran mise. Megkaptam a Biblia gyerekeknek című könyvet. Sárga volt, kicsit csillámos, és rengeteg kép volt benne. Nagyon sokszor elolvastam. Jóval izgalmasabbnak találtam, mint Simón Bolívar hőstetteit vagy a kukoricatermesztést.

Fehér bőrű, zöld szemű, gesztenyebarna hajú lány voltam. Mit volt mit tenni, én lettem Jézus a csupa lány között a tavaszi színdarabban. Keresztre feszítettek kötelekkel annak rendje-módja szerint, szakállat is rajzoltak rám a hitelesség kedvéért. Életem első és utolsó főszerepe volt.

Pár év múlva már a Margarita-szigeten laktunk. Ott vegyes közösségbe jártam, a Guadalupei Szent Szűz-általánosba. Ekkorra már ki nem hagytam volna egyetlen misét sem. Szerettem a hangulatát. Az apácák gitároztak, mi sokat énekeltünk. A prédikáció alatt persze mindenki csendben ült, de nem volt feszengés, közvetlen, bensőséges közeget teremtett a pap. Beszélt hozzánk, beszélgetett velünk. Gyerekek maradhattunk.

Az ünnepek értelme ekkor változott meg bennem. Itthon az alapozza és alapozta meg a karácsonyi hangulatot, ha leesett a hó, vagy elmentünk reggel apukámmal a fáért, míg anyukám főzte az estebédet. Ma is mindenki azt várja, mit kap, de főképp azon stresszel, hogy mit ad.

Az ünnepi előjáték, ha akarja az ember, ha nem, úton-útfélen ráömlik. A plázákban novembertől szólnak az évek alatt rongyosra hallgatott karácsonyi dalok, december elejére mindent elárasztanak a mikulások és a rénszarvasok.

A kilencvenes évek Venezuelájában már álltak plázák, és ott is hamar beköszöntött a karácsonyi giccs. Vitték a rózsaszín karácsonyfát, mint a cukrot. A szigeten azonban, ahol laktunk, csak egy volt, oda is ritkán mentünk. A homokos tengerpart és az állandó harminc fok pedig nem éppen azt jelezte, hogy nemsokára jön a kis Jézus.

Mégis akkor éreztem utoljára valódi karácsonyi hangulatot.

A társasházunkban lakó gyerekekkel elhatároztuk, hogy ezúttal nem szobros betlehemünk lesz, hanem élő. Előadjuk a háromkirályok érkezését. Őszintén szólva a mai napig nehezen tudok visszaemlékezni, hogy pásztor voltam-e vagy király, esetleg bárány. Arra viszont élénken, hogy kölyök létemre kivételesen elfelejtettem, melyik játékért kuncsorogjak. A történet érdekelt, és hogy jó helyen álljak a jászolban. Örültem, hogy olyasmiről mesélünk, amit szépnek és boldognak tartottam. És annak, hogy sokan együtt leszünk. Idegenek is, a latinoknál ez nem szokatlan. Többen is bekukkantottak az utcáról, mi folyik a házban.

Hogy elhittem-e az elmesélt történetet, vagy hittem-e Krisztus létezésében? Azt hiszem, igen. De azon az estén és az arra való készülésben nem is ez volt a legfontosabb.