Székelyek a múzeumban

A románok máig képtelenek felfogni: már nem veszthetik el Erdélyt.

Hauptstrasse – ízlelgetem a szót. Különös bukéja van itt, a Keleti-Kárpátok szegélyén, Beszterce szép városában. Egykor németek lakták a települést, ők építették évszázadok szorgos munkájával maradandóvá: a gótikus szász evangélikus templom tornya ma is meghatározó városképi elem, akárcsak a 15. századi, szintén gótikus lábasházak és a 13. századi volt ferences, ma ortodox templom. A németek több hullámban tűntek el a városból: a második világháború végén a szovjet csapatok közeledtére elmenekültek, a többiek nagy részét kitelepítették, majd a maradékot Ceausescu fejpénzért kiárusította a hetvenes-nyolcvanas években Nyugat-Németországnak. Jött a rendszerváltás, és kezdett megkopni a maradék maradéka is. Most, amikor alig él német a városban, gondolt egyet a polgármesteri hivatal, és kiíratta, hogy Hauptstrasse. És azt is, hogy Ungargasse. Szép gesztus, kár, hogy akiket valójában érintene, már nem örülhetnek neki. A napjainkra szinte teljesen elrománosodott Szászsebesen hasonló történt: hirtelen megjelentek a német elnevezésű utcatáblák, Tordán pedig, ahol hat százalék a magyar, német pedig szinte nincs is, most már bizonyos helyeken három nyelven írják ki a közterületek elnevezését.

Mintha másik országba csöppennénk, úgy szűnik meg a nyitottság, a tolerancia, a látványosan européer hatósági magatartás, ha Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra érkezünk. Utóbbiban nemrégiben rendőrségi ügyet kreáltak egy alternatív magyar utcatábla miatt. Ezeken a településeken egyelőre túl sok a magyar, nem jár nekik anyanyelvű felirat. Talán ha elfogynak, szó lehet róla. Ha ezen a kies vidéken hírmondóként már csak három székely fafaragó marad a magyarság képviseletében – lehetőleg kitömött medvék mellett, a sepsiszentgyörgyi múzeumban kiállítva –, akkor nagy sajnálkozással, ünnepélyes átadóval, meghívott nyugati diplomaták asszisztálása mellett lehetne felavatni a magyar utca- és városnévtáblákat Erdély-szerte – garmadával. Akkor könnyű lesz elismerni a nemzetiségi jogokat; elképzelhető, hogy különleges engedményként az alkotmányba is beemelik az 1918-as gyulafehérvári határozatot – amelyet a héten, a december 1-jei évfordulón tűzijátékkal, felvonulással ünnepeltek meg – szőröstül-bőröstül keleti szomszédaink.

Hogy mi köze holmi utcatábláknak az Erdély és Románia unióját kimondó 1918-as gyulafehérvári gyűléshez? Nagyon is sok. Idézzük csak fel, mit jelent ki egyebek között a neves határozat: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.”

Gyulafehérváron a teljes értékű élethez szükséges alapvető emberi jogokat fogalmaztak meg, Románia mindenkori vezetői gondban is vannak miatta. A magyarság pedig egyre gyakrabban kéri számon az ígéretek megszegését. Ahogy legutóbb például Kelemen Hunor említette: „Ha a modern román állam jogalapját a gyulafehérvári nyilatkozat képezi, akkor az ott elfogadott rezolúció nemcsak egy ígéret, hanem törvény, amit be kell tartani.” Hogy törvényerővel bír-e, azt mások vitatják, ám ha a többszörösen megszegett, közel százéves tételmondatokat illetően az RMDSZ elnöke valakinek tán nem elég autentikus forrás, álljon itt az államnemzethez tartozó Florin Constantiniu történész évtizede elhangzott figyelmeztetése: 1918-ban Románia ígéretet tett az országrész nemzetiségei jogainak tiszteletben tartására, de ezt az ígéretet azóta sem teljesítette.

Ehhez nincs mit hozzátenni. Legfeljebb azon érdemes elgondolkodni, mi vezetheti azokat, akik körmönfontan, a legnagyobb ravaszsággal, olykor nyílt gyűlölködéssel kísérve gátolják, hogy egy kisebbségi sorban lévő, tehát alapállapotából adódóan kiszolgáltatott nemzetiség – a többitől mára nagyjából sikerült megszabadulniuk – korlátozások nélkül megélhesse identitását. A történelemkönyvekből ismert sérelmeikért vennének revansot, állnának bosszút az egykori államnemzet tagjain? Hogy politikusok nagyobb csoportját, esetleg közemberek hadra fogható több tízezres tömegeit efféle, a beteglelkűségtől egészen távol nem álló felfogás motiválna, kizártnak tartom. Vagy attól félnének, hogy a magyar honvédség egy szép napon felkerekedik, és meg sem áll a gyimesi Rákóczi-várig? Épelméjű ember ilyet szintén nem képzelhet.

Művészettörténész ismerőseim gyakran ismételt szavai jutnak az eszembe: a románok számára máig riasztóan idegen Erdély nem román öröksége. Azért pusztulhatnak garmadával a magyar, a szász műemlékek, és az értékmentést is leginkább az gátolja, hogy a román állam Erdélyt tudatilag még „nem lakta be”. Amíg mindezen érzelmileg, szellemileg nem lépnek túl, igazi szemléletváltás nem várható.

Nyilvánvalóan ugyanez vonatkozik az idegen nemzetiségekre is. Felvetődik azonban a „belakási gondokat” részben negligáló szempont is. Lényege, hogy a románok máig képtelenek felfogni: már nem veszthetik el Erdélyt. Ebből adódóan viszont különleges a felelősségük mint a terület gazdáinak: nekik kell megóvniuk a közel száz éve megszerzett országrész, Bethlen Gábor „tündérkertjének” kulturális örökségét, hagyományos sokszínűségét. Van-e esély rá, hogy a keleti szomszédok felébredjenek végre, s burkolt vagy olykor egészen erőszakos asszimilációs törekvéseikkel felhagyjanak? Vagy a nemzetiségi jogok kiterjesztéséig valóban meg kell várni azokat az időket, amikor az a bizonyos három székely fafaragó bevonul a múzeumba?