Hiába az áldozatok, a politika nem vagy csak nagyon nehezen változik. Akkor változik, ha azt tömegek kényszerítik ki belőle. Csak éppen a tömegeknek az a jellegzetességük, hogy ritkán tesznek ilyet, inkább hisznek a készre gyúrt ideológiákban, követnek olyanokat, akik képesek elhitetni: felelősen cselekszenek. Vagy – és egyre inkább – nem is foglalkoznak az egésszel. A cár atyuska (kancellár anyuska) elv nem csak keleten létezik, a nyugati „liberális” világ éppúgy nehezen eszmél a valóságra, éppúgy lassan kezd keresni más fogódzókat és irányokat. Sőt.
Gyakran eszembe jut Nicolas Sarkozy akkori francia elnök 2007-es budapesti villámlátogatása, pontosabban az Országgyűlésben elmondott beszéde, amelyről tudósítottam. Túl voltunk már a nagy párizsi zavargásokon, de még nem nőtt akkorára a terror árnyéka, mint mostanra. Arról beszélt, félretéve a politikai korrektséget, hogy egy magyar vagy egy görög nyugati integrációját (nyilván saját felmenőire gondolt) nem lehet a közel-keletiekével, afrikaiakéval összehasonlítani.
Berlin ilyen értelemben is szimbólum, hiszen a német dominanciájú nyugati közbeszédben többször számonkérték már a rendszerváltozást megelőzően megsegített, befogadott közép- és kelet-európai társadalmakon a szolidaritást a jelenkor menekültjeivel. Aztán lám, kiderül, hogy ez mekkora butaság. Nem a szolidaritás mint érték, hanem az összehasonlítás, a civilizációs különbségek és a száraz, tényszerű logika lesöprése.
A civilizációs különbség – nagy általánosításban – most a lengyel sofőrt megkéselő, majd agyonlövő muszlim bevándorló és a békésen (naivan) euróit költő németekben öltött testet. A nyugati politikai elit sem gondolhatja már azt sokáig, hogy mindkét oldalon berliniek állnak a szó nem földrajzi, hanem annál magasztosabb értelmében.
A fenyőfán átgázolt a kamion, ott feküdt órákon át vértócsában, törött díszekkel.
