Wer ist ein Berliner?

Gyakran számonkérik a közép-európai társadalmakon a szolidaritást a jelenkor menekültjeivel.

Terrortámadások után sajnos most már rutinszerűnek nevezhető a gyakorlat, hogy a sajtó a merénylet környékén tartózkodó magyarokat kezd keresni. Ha már tudósítónk nem lehet rögvest a helyszínen, legalább olyanok mondják el, mi történt, akik maguk látták az eseményeket, vagy legalábbis első kézből származó értesüléseik vannak. Másnap aztán jöhetnek az elemzőbb beszélgetések a távolba szakadt hazánkfiaival, -lányaival, akiknek szinte sablonszerűen feltesszük például azt a kérdést: számítottak-e a városban merényletekre, mennyire sokkolták a történtek a helyieket? A válaszok többfélék, akad, aki úgy látja, hogy a társadalom nehezen gyógyuló sebesülést szerzett, míg mások azt mondják, a többség immár tudja, hogy a huszonegyedik század elején együtt kell léteznünk a terrorral; történt, ami történt a Bataclan bárban, a brüsszeli metróban vagy a londoni buszon, az életnek mennie kell tovább. Berlin esete mégis egy kicsit más, erről épp egy, a német fővárosban tanuló lány beszélt az InfoRádióban. Merthogy, mondta, a sokszínűséget, nyitottságot, befogadást sehol máshol nem hirdette annyira rendíthetetlenül a politikai elit (nem is csak Merkelék), mint Németországban, és nincs is más európai város, amelyik annyira büszke lenne sokszínűségére, nyitottságára, befogadó jellegére, mint Berlin. Tény és való, ennek a mentalitásnak vannak szerethető részei, de a kulturális pezsgés és a naivitás mégsem keverendő. Sajnos erre mutatott rá december 19. estéje is, amikor az a bizonyos kamion hatvan kilométeres óránkénti sebességgel belehajtott a vásározó tömegbe. (Majd megállt a Budapester Strassénál ) A nagyon összeszedetten és világosan beszélő diáklány szerint a berliniek jelentős része valóban elhitte, hogy ha megnyitják a határokat, szeretettel várnak mindenkit a világ nehezebb sorsú részeiről, és a befogadás üzenetét terjesztik Európában, akkor ezt a befogadottak értékelik is. Hasznos részévé válnak a társadalomnak, békében és jólétben élhetik velük tovább hétköznapjaikat.

Aztán meghalt tizenkét ember, mire a Brandenburgi kaput germán színekre festették (a merkelizmusban ez már nacionalista elhajlás), a kancellár feketére változtatta Facebook-profilját, majd közölte: „Megtaláljuk az erőt, hogy úgy éljünk, ahogy szeretnénk: szabadon, együtt és nyitottan.”

Hiába az áldozatok, a politika nem vagy csak nagyon nehezen változik. Akkor változik, ha azt tömegek kényszerítik ki belőle. Csak éppen a tömegeknek az a jellegzetességük, hogy ritkán tesznek ilyet, inkább hisznek a készre gyúrt ideológiákban, követnek olyanokat, akik képesek elhitetni: felelősen cselekszenek. Vagy – és egyre inkább – nem is foglalkoznak az egésszel. A cár atyuska (kancellár anyuska) elv nem csak keleten létezik, a nyugati „liberális” világ éppúgy nehezen eszmél a valóságra, éppúgy lassan kezd keresni más fogódzókat és irányokat. Sőt.

Gyakran eszembe jut Nicolas Sarkozy akkori francia elnök 2007-es budapesti villámlátogatása, pontosabban az Országgyűlésben elmondott beszéde, amelyről tudósítottam. Túl voltunk már a nagy párizsi zavargásokon, de még nem nőtt akkorára a terror árnyéka, mint mostanra. Arról beszélt, félretéve a politikai korrektséget, hogy egy magyar vagy egy görög nyugati integrációját (nyilván saját felmenőire gondolt) nem lehet a közel-keletiekével, afrikaiakéval összehasonlítani.

Berlin ilyen értelemben is szimbólum, hiszen a német dominanciájú nyugati közbeszédben többször számonkérték már a rendszerváltozást megelőzően megsegített, befogadott közép- és kelet-európai társadalmakon a szolidaritást a jelenkor menekültjeivel. Aztán lám, kiderül, hogy ez mekkora butaság. Nem a szolidaritás mint érték, hanem az összehasonlítás, a civilizációs különbségek és a száraz, tényszerű logika lesöprése.

A civilizációs különbség – nagy általánosításban – most a lengyel sofőrt megkéselő, majd agyonlövő muszlim bevándorló és a békésen (naivan) euróit költő németekben öltött testet. A nyugati politikai elit sem gondolhatja már azt sokáig, hogy mindkét oldalon berliniek állnak a szó nem földrajzi, hanem annál magasztosabb értelmében.

A fenyőfán átgázolt a kamion, ott feküdt órákon át vértócsában, törött díszekkel.