Szecskák Esztergomban

Talán tartozom nekik és magamnak a béke emlékének felidézésével a mai cudar hazai világban.

Egyikünk ott állt az ablakban; rövid időre kinyitotta, s amikor a Vaskapu felől befújt a jeges szél, egyként lázadtunk fel. Hagyd már abba, te, te, te te eszement barom! – szólt valaki sziszegve. A fiú – tizennégy évesek múltunk – zavartan motyogott, mint egy részeg. Ha nem is volt az, legalább annak akart látszani, lelkében mélyen átélve az általa elképzelt mámort. Sok bólét ivott az atya karácsonyi ünnepségén.

Ne játszd meg magad! Mit képzelsz? Mi vagy te? – szikrázott az indulat a fehérre mázolt vaságyakat katonás rendben, négy sorban felsorakoztató nyolcvanfős háló egyik sarkában. Félálomból ébredtünk, ínyünkön, nyelvünkön még ott ült a karácsonyi fánk, a bejgli íze; a fogmosást, János atya éberségét kijátszva, megint csak elblicceltük. Éreztük még szájpadlásunkon a bólé aromáját is; amely alkoholt legfeljebb csak jelképesen tartalmazott, néhány kortynyi pezsgőt talán; ahogy ezt pár korán érő, vagány vidéki osztálytársunktól megtudhattuk. Hamarosan elhalkult a magánszám, aludhattunk a hajnali ébresztőig.

Augusztus 31-e óta éltünk itt; három és fél hónap elegendőnek tűnt, hogy szinte egészen belakjuk a hatalmas házat. Feltérképeztük magunkban nemcsak a hosszú folyosós, sok lépcsőházas épületet a klauzúrával, a kórusra vezető szűk lépcsővel, a boltíves-ódon kriptával, a középkori festménytöredékeket őrző apró Kuckländer-kápolnával, de kiismertük a napirendhez igazított szerzetesi szokásokat is, például hogy melyik prefektus hogyan, milyen alarmírozó technikával ébreszt. És mi egyre bátrabban éltünk a kiskapuk adta lehetőségekkel; tudtuk, hogyan kell magunknak fél perceket lopni észrevétlenül, az ágy mellett elmormogott köszönés – laudetur Jesus Christus! – után visszadőlve az imént elhagyott, a hazarepítő álmot őrző paplan melegébe.

Az első karácsonyi szünetünk előtt közvetlenül, mikor már vastag viaszréteget vontak rusztikus, nagy hasú padjainkra az órák közti szünetekben rendre meggyújtott gyertyák, amelyek fényét reggel, délben és az esti stúdium végén adventi énekek kísérték, az osztályfőnök szerzetesi szobájában látott vendégül minket. Az asztalon (ha nem csal meg az emlékezetem) hideg sültek álltak franciasalátával, süteményekkel és bóléval. Talán személyre szóló apró ajándékokat is kaptunk.

Mondom, kiismertük már a helyet – valamennyire. Ennek tudatában adta elő osztálytársam a szalonspiccet a jégvirágos hálótermi ablak előtt. A terembe bekukkantó prefektus fektette le. Másnap erőt vett a fiún a szégyenérzet; halk hangon bocsánatot kért; attól tartott, hogy az eset miatt kiteszik a szűrét. Hát nem tették. Mind a prefektus, mind a pótprefektus mosolyogva, kézlegyintéssel tért napirendre az „ügy” felett az ebédnél, amikor a szokásos, szünet előtti búcsúkoszt, a fejtettbab-leves pogácsával hatalmas gőzölgő tálakon, többemeletes, robusztus vaskocsin begördült a kis fiókos, hosszú ebédlőasztalok közé.

Órákig tudnám még folytatni a mesét. Ahogy az emlékek lassan előbújnak rejtett zugaikból, tér vissza az egykori, mára elfelejtett erős biztonság, hozzátársulva pedig a belső béke érzete, amelyet az Esztergomban akkor szolgálatot teljesítő ferences szerzetesek jóvoltából kamaszként megkaphattam.

Élő és azóta eltemetett papok jelennek meg előttem, mintha csak koncelebrálni mennének a hajnali misére. Eszembe jut második prefektusom, Pataki Zoltán katonás szűkszavúsága mögött megbújó mély, őszinte embersége; Tömördi Viktor a rideg falak között otthont teremtő osztályfőnöki szeretete; a börtönviselt, megkínzott földrajztanár, Géza atya; érzékeny, vajszívű hittanárunk, Miklós atya; és Orbán Márk, aki egy zacskó Negróért mechanikus kis gépével levágta a hajunkat az udvaron nem sokkal érkezésünk után, szeptember elején. (Két hete sem voltunk ott, a hagyomány szerint szecskának neveztek minket az idősebbek, amit inkább viccesnek találtunk, mintsem tragikusan komolynak. Nem tudtunk megsértődni a rendalapító Szent Ferenc napján, október 4-én a másodikosok által megrendezett szecskaverésen sem, amely inkább hasonlított udvarias párnacsatára, mint valamiféle – aminek szánták – színházban művérrel előadott autodaféra.)

A többiekre gondolok: Huszár Jeromosra, ahogy lobogó ősz hajjal Szolónt és Kleiszthenészt magyarázza; Reisz Pál iskolaigazgatóra, hatalmas tekintélyére, hozzá szorosan társuló figyelmességére, közvetlen természetére és megrendítő alázatára; József atya keménysége mögött rejtező szerető érzékenységére, a latinóra megragadó pillanataira, amikor Varga Kapisztrán az ókori klasszikus irodalmat napi közelségbe hozta számunkra; karizmatikus magyartanárunkra, Zatykó Lászlóra (sajnos csak egy évig volt Esztergomban), akit negyvenhárman hallgattunk csöndes figyelemmel, amikor a tankönyvben nem szereplő Rotterdami Erasmusról, John Donne-ról, Michel de Montaigne-ről, Kármán Józsefről beszélt. Az egyik órán – közelgett a halottak napja – Verdi Rekviemjével emlékeztünk meg az ötvenhatos forradalom mártírjairól. Akkoriban ez még szigorúan büntetendőnek minősült. És persze a többiekre, a teljesség igénye nélkül: a legnépszerűbb gyóntatóra, Ignác atyára; a diákoktól, ha kellett, a nyilvánosság előtt bocsánatot kérő János atyára; legtöbb fizikai munkát végző, gyakran betegeskedő Péter atyára; szobaszomszédjára, az elegánsan humoros, életem első minőségi pohár borával megkínáló Vilmos atyára; a minket froclizó, szerb származású idős Kerlezsa Lőrincre (állítólag Krleža rokona volt szegről-végről); a fradista Teobald testvérre és Peregrin testvérre, a városszéli konyhakert és hizlalda kapálni nem tudó „panelos” diákjait kárhoztató főnökére.

Talán tartozom nekik ennyivel és magamnak a béke emlékének felidézésével a mai cudar hazai világban.