Jaj annak, aki megbotránkoztat!

Hibás elképzelés, hogy súlyos társadalmi kérdéseket illetően úgy kell erősíteni az elfogadást, hogy az egyben önfeladással is jár.

Akkor hát miért válik lassan az egyház, a papság szinonimájává a pedofília? A válaszhoz nem árt észbe vésni, hogy az egyház kétezer éves története során szünet nélkül támadásoknak volt kitéve. Nincs ezen miért meglepődni: Jézus Krisztus fel is készítette azokat, akikre művét bízta, hogy ez így történik majd. Nem rejtette véka alá, hogy követése sosem lájkgyűjtést vagy valami fura, világi értelemben vett hepiséget jelent, hanem gyakran megvetést, üldöztetést, megaláztatást. Nyilvánvaló, hogy a pedofília vádja kiváló eszköz lehet az egyház tekintélyének rombolására, visszataszító színben való feltüntetésére, mint ahogy az is bizonyos, hogy tényleges gonosztevők mellett nagy számban teszik tönkre kiváló és ártatlan papok életét is, elvágva őket az evangélium hirdetésének lehetőségétől. Mennyivel egyszerűbb valamit ráragasztani valakire, mint elhurcolni, megverni! Ráadásul az ilyen módszerek csak megerősítették hitükben és hitelességükben többek közt Mindszenty Józsefet, Lénárd Ödönt, a leghosszabb ideig kommunista börtönökben raboskodó magyar papot vagy az idén elszenderült Placid atyát.

Valójában ez az a pont, ahol az egyháznak is érdemes lenne egy kicsit elgondolkodnia. A fentebbiek és a papság sok más, adott esetben névtelen hősei úgy voltak a világ emberei, hogy közben különbözőek is voltak. Sziklaszilárdan képviselték, amire fogadalmat tettek, még ha az ütközött is a világ látásmódjával. Ez adta semmivel ki nem váltható hitelességüket. Az egyházban új keletű jelenség – amelyet olykor prominens tagjai is képviselnek – az alábbi megközelítés: „Ha innen nézem, ilyen, ha onnan nézem, olyan. Egy kicsit mindenkinek igaza van, ugyanakkor senkinek sincs teljesen igaza. Az a fontos, hogy Jézus mindenkit szeret, hiszen a bűnösöket is magához ölelte.”

Teljességgel hamis és hibás elképzelés, hogy súlyos társadalmi kérdéseket illetően úgy kell erősíteni az elfogadást, hogy az egyben önfeladással is jár, azaz a világ tetszési indexéhez alkalmazkodunk. Ráadásul ez a hozzáállás olyanoknak próbál a kedvükben járni, akiknek kétezer év alatt sosem sikerült. Ők fütyültek, az egyháztól elvárták, hogy táncoljon, s ha belement, sem lehetett elég jó azoknak, akik a ritmust adták. Emellett relativizmusával pontosan ez a szemlélet adhatja meg a bátorságot az egyház néhány elfajzott, elkorcsosult tagjának, hogy ocsmányságot engedjen meg magának.

Ha az egyház azt akarja, hogy az esetek száma csökkenjen, a legbiztosabb recept a Krisztus által rábízott értékek legkövetkezetesebb képviselete egyetlen betű meghamisítása nélkül, az elfajzott vadhajtások letörése saját berkein belül. Az eszével ugyanakkor azt is tudnia kell, hogy támadni mindig fogják. „Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat” (Mt 18,7). Krisztus intése egyaránt vonatkozik azokra, akik bűncselekményt követnek el gyerekekkel, és azokra is, akik a létező jelenséget botrányokozásra használják fel ártatlanokkal szemben.