A szívem mélyén magam is feminista vagyok – sokkolta a közvéleményt az amerikai elnök. Nem, Donald Trump természetesen nem mondott semmi ilyesmit. Elhangzott viszont egy s más, ami épp ilyen váratlanul érte itthoni rajongó- és ellentáborát. „Trump elnök nagyon világossá tette, hogy elvárja az orosz kormányzattól az ukrajnai erőszak csökkentését és a Krím visszaadását” – nyilatkozta Sean Spicer fehér házi szóvivő. S akik eddig a „Trump és Putyin két jó barát” séma alapján értelmezték a világpolitika legújabb fejleményeit – akár bizakodással, akár félelemmel töltötte el őket e felettébb különleges kapcsolat –, most csak kapkodják a fejüket.
Voltaképpen mindegy, mi késztette Trumpot e követelés megfogalmazására: bizonyítani akarta, hogy nincs az oroszok zsebében; kompromisszumra kényszerült a mögötte nem túl természetes mosollyal felsorakozó Republikánus Párt keményvonalasaival; vagy egyszerűen meg volt győződve róla, hogy ez szolgálja legjobban az Egyesült Államok geopolitikai érdekeit. Pontosabban egyáltalán nem mindegy, a jelen gondolatmenet szempontjából mégis mellékes. Ami itt és most érdekes, az a magyar Trump- és Putyin-fóbiások gyors reagálású Facebook-hadtesteinek offenzívája. Volt, aki leplezetlen kárörömének adott hangot: lám, máris vége a két nagy illiberális közti „beautiful friendshipnek”, a kis hazai illiberálisok meg mehetnek két szék között a pad alá. Mások viszont az orosz elnökkel – és persze a magyar miniszterelnökkel – szembeni ellenérzéseiktől vezérelve elégedetten csettintettek: stílus ide vagy oda, Trumpnak mintha megjött volna az esze.
Olyan ez, mint az a ritka kegyelmi pillanat, amikor a kvótanépszavazás éjszakáján, ha csak pár órára is, minden párt győztesnek érezhette magát (leszámítva a Magyar Liberális Pártot). Most, ha csak pár órára is, mindenki nagyon elégedett lehetett Donald Trumppal. Az egyik tábor azért, mert úgymond megengedte nekünk, hogy magunkat tegyük az első helyre; a másik pedig azért, mert váratlanul megmutatta Putyinnak, hol a helye. És ha ezt logikusan továbbgondoljuk, akkor az utóbbival kokettáló Orbán Viktornak is. Mindez persze vajmi keveset árul el Trumpról, de annál többet rólunk, magyarokról. Akik – pró és kontra – aszerint értelmezzük a világpolitika minden mozzanatát, tetszik-e Orbán Viktornak, vagy sem. Akik feszülten figyeljük az amerikai elnök minden Twitter-rezdülését, vajon mit üzen éppen a Fidesznek. Akik hol gyűlöljük az oroszokat, hol rajongunk értük, attól függően, hogy aktuális iránytűnk – legyen az Gyurcsány vagy Orbán – éppen kormányon van-e vagy ellenzékben.
De talán ennél is többről van szó. Donald Trump olyan, mint valamiféle Rorschach-paca, amelybe frusztrált ellenzékiek és önigazolást kereső kormánypártiak egyaránt beleláthatják vágyaikat és félelmeiket, reményeiket és szorongásaikat. S eközben önmagukról jóval többet tudhatnak meg, mint arról, milyen elnök (lesz) Trump. Miközben fecseg a felszín, erről hallgat a mély, vagy legalábbis nagyon kell fülelnünk, hogy meghalljuk. Hogy ne az ottani szavazótábor kemény magjának szóló beutazási korlátozásra figyeljünk, hanem arra, miként vizsgálta felül Trump a kampány óta a NATO feleslegességéről vallott nézeteit. Hogy ne mindenféle hangzatos, de valójában másodrangú személyi kinevezéssel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy Trump – és nem Hillary Clinton – delegált új tagot az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába. Hiszen ezek a döntések határozzák meg, merre fordul a jövőben Amerika, és merre fordul vele együtt a világ.
A Trump–Putyin-viszony alakulása ebből a szempontból persze egyáltalán nem mondható mellékesnek. Ám minket mégsem ez foglalkoztat, hanem a Trump–Putyin–Orbán-viszony. S az is csak annyiban, hogy – megint csak pró és kontra – deklarálhassuk a hármas utolsó tagjával kapcsolatos érzelmeinket. Lehetőleg a közösségi oldalakon, szabadon engedve a bennünk élő Trumpot.
