Most is a lázadás állapotában vannak Európa népei. Az elmúlt évben a nemzetek újra fellázadtak, először az angolok, aztán az amerikaiak, és ebben az évben jön a folytatás. Ma ismét ’48-as szelek fújnak Európában.
Egyebek mellett erről beszélt Orbán Viktor március 15-e hűvös, ám derült délelőttjén Budapesten, a Nemzeti Múzeum előtt a világpolitikát elemezve.
Mindeközben az 1400 kilométerre lévő Hollandiában a választókorú lakosság az urnákhoz járult, s a négy és fél évvel korábbinál jóval nagyobb számban szavazott. Éppen az ellenkezőjéről annak, amit miniszterelnökünk emitt felvázolt.
Pedig a Szabadságpártot vezető Geert Wilders korábban sokak által várt és a múlt év végén, ez év elején a közvélemény-kutató cégek által is megjósolt elsöprő győzelme remekül illeszkedett volna a fideszes retorikába. Tolerancia, eutanázia, melegjogok, marihuána, fapapucs és tulipán – legtöbb hazánkfiának alighanem ezek jutnak először eszébe a holland szó hallatán. És lám, még ebben a liberális mintaállamban is diadalmaskodnak a lázadás zászlóvivői, a tömegek elméje végre megvilágosodott, és arra a politikusra bízzák országuk vezetését, aki kérlelhetetlen harcot hirdetett a bevándorlás, az iszlám vallás, az EU és az euró ellen!
Aztán nem így történt. A miniszterelnök, Mark Rutte pártja, a liberális–konzervatív VVD (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, vagyis Néppárt a szabadságért és a demokráciáért) bár vesztett nyolc helyet a 150 tagú parlamentben, immár zsinórban harmadszor lett Hollandia legerősebb politikai alakulata. Ruttéék harminchárom képviselőt delegálhatnak az alsóházba, míg legnagyobb riválisuk, a Wilders-féle PVV csupán húszat. De ez nem minden: több mérsékelt, nem kis részben markánsan baloldali párt is a vártnál sokkal jobb eredményt ért el. Igaz, a régi szocdemek Munkapártja történelmi vereséget szenvedett, ám a másik ősi elitpárt, a kereszténydemokrata CDA csupán egy képviselői hellyel marad el Wilderséktől, a D66 (az egyszerűség kedvéért: a holland SZDSZ) szintén 19 képviselőt küldhet a parlamentbe, a baloldali zöldek és a szocialisták pedig egyaránt tizennégyet.
A forradalom tehát finoman szólva is elmaradt, a negyvennyolcas szelek nem süvítettek Amszterdamig (ezt a győztes Rutte így kommentálta a választások éjszakáján: Hollandia azt mondta a rossz populizmusnak, hogy hó!), ami nem jelenti azt, hogy a királyság ne lenne teljesen más ország ma, mint volt mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, 2002-ben tűnt fel az iszlámot addig elképzelhetetlen nyíltsággal és szavakkal támadó Pim Fortuyn, aki határozott esélyekkel indult volna a választásokon. Őt azonban egy szélsőbaloldali merénylő meggyilkolta. Az utána maradó politikai űrt foglalta el jó érzékkel az éppen a VVD-t otthagyó Geert Wilders, hogy aztán egyre magasabbra tegye a lécet. A beilleszkedni képtelen hollandiai muszlimok – elsősorban marokkóiak, kisebb részben törökök – következetes kritikusaként tett szert egyre nagyobb népszerűségre, aminek köszönhetően csakúgy, mint a mostaniak, már a legutóbbi választások előtt is győzelemre esélyesként várhatta a Hollandiában hagyományosan szerdánként rendezett országos voksolást.
Most azonban úgy tűnik, a rendkívül tehetséges és visszafogott Rutte éppen a saját terepén mért győztes csapást szőkített hajú ellenfelére. Az ugyanis önmagában talán kevés lett volna, hogy a VVD a világválság után kemény megszorításokkal és okos gazdaságpolitikával sikeresen tartotta meg Hollandiát az európai és a nemzetközi gazdaság élvonalában. (A 17 milliós, hazánk területének kevesebb mint felét kitevő ország kontinensünk hatodik legerősebb gazdaságával büszkélkedhet.) A vártnál nagyobb győzelemhez alighanem kellett az a múlt heti incidens is, amelynek során a Rotterdamba kampányrendezvényre érkező török családügyi minisztert finoman, de határozottan kitessékelték az országból, vállalva az ezt követő tüntetéseken erőszakosan fellépő hollandiai törökökkel szembeni kifejezetten kemény fellépést is. A demonstrálókat gumibotozó, kutyáikkal kordában tartó holland rohamrendőrökről készült képek bejárták a világsajtót – és a holland választók figyelmét sem kerülték el.
Rutte és Hollandia végső soron hálás lehet Wildersnek: nélküle talán jóval később ébredtek volna fel abból az álomból, amelyben nagyon sokáig csak suttogva és szemérmesen volt szabad szót ejteni a bevándorló családok integrációs problémáiról, miközben a holland nagyvárosok néhány negyede elindult a no-go zónává válás Franciaországból jól ismert útján. A probléma a közbeszéd részévé vált, nem tabu többé – ám a megoldást a hollandok a minapi választások eredményei szerint nem a hangzatos kijelentésekre mindig kész, egyébként nagyon szellemes és agyafúrt Wilderstől, hanem a jóval megfontoltabb, a valós politikai válsághelyzetekben már többször bizonyító Ruttétől várják.
Itthon kezdtük, fejezzük is be magyar vonatkozással. Orbán Viktor 15-én azt mondta a múzeumkertben, üzenve az őt kifütyülőknek és ellenfeleinek: „Nekünk nem a pártocskák lökdösődésében, hanem a nemzetépítés horizontján kell helytállnunk.” Ez a mondat némileg emlékeztet arra, amellyel Rutte szúrt oda most hétfőn a Wildersszel folytatott tévévitán. A holland miniszterelnök azt vetette kihívója szemére, hogy könnyű a kanapén megfogalmazott, bombasztikus Twitter-üzeneteket küldözgetni a nagyvilágba, de az igazi politikus arról ismerszik meg, hogy nehéz helyzetekben is képes kormányozni a rá bízott országot.
Orbán képes erre, ám önmagát egyelőre az elitet kihívók oldalán helyezi el. A holland, majd a várhatóan szintén nem a populista erők sikerét hozó, közelgő francia és német választások után könnyen lehet, hogy átértékeli a szerepét. Mindannyian jobban járnánk ezzel a forgatókönyvvel.
