A hollandok azt mondták, hó! (a mi szekerünk csendben döcög tovább)

A ’48-as szelek nem süvítettek Amszterdamig.

A forradalom tehát finoman szólva is elmaradt, a negyvennyolcas szelek nem süvítettek Amszterdamig (ezt a győztes Rutte így kommentálta a választások éjszakáján: Hollandia azt mondta a rossz populizmusnak, hogy hó!), ami nem jelenti azt, hogy a királyság ne lenne teljesen más ország ma, mint volt mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, 2002-ben tűnt fel az iszlámot addig elképzelhetetlen nyíltsággal és szavakkal támadó Pim Fortuyn, aki határozott esélyekkel indult volna a választásokon. Őt azonban egy szélsőbaloldali merénylő meggyilkolta. Az utána maradó politikai űrt foglalta el jó érzékkel az éppen a VVD-t otthagyó Geert Wilders, hogy aztán egyre magasabbra tegye a lécet. A beilleszkedni képtelen hollandiai muszlimok – elsősorban marokkóiak, kisebb részben törökök – következetes kritikusaként tett szert egyre nagyobb népszerűségre, aminek köszönhetően csakúgy, mint a mostaniak, már a legutóbbi választások előtt is győzelemre esélyesként várhatta a Hollandiában hagyományosan szerdánként rendezett országos voksolást.

Most azonban úgy tűnik, a rendkívül tehetséges és visszafogott Rutte éppen a saját terepén mért győztes csapást szőkített hajú ellenfelére. Az ugyanis önmagában talán kevés lett volna, hogy a VVD a világválság után kemény megszorításokkal és okos gazdaságpolitikával sikeresen tartotta meg Hollandiát az európai és a nemzetközi gazdaság élvonalában. (A 17 milliós, hazánk területének kevesebb mint felét kitevő ország kontinensünk hatodik legerősebb gazdaságával büszkélkedhet.) A vártnál nagyobb győzelemhez alighanem kellett az a múlt heti incidens is, amelynek során a Rotterdamba kampányrendezvényre érkező török családügyi minisztert finoman, de határozottan kitessékelték az országból, vállalva az ezt követő tüntetéseken erőszakosan fellépő hollandiai törökökkel szembeni kifejezetten kemény fellépést is. A demonstrálókat gumibotozó, kutyáikkal kordában tartó holland rohamrendőrökről készült képek bejárták a világsajtót – és a holland választók figyelmét sem kerülték el.

Rutte és Hollandia végső soron hálás lehet Wildersnek: nélküle talán jóval később ébredtek volna fel abból az álomból, amelyben nagyon sokáig csak suttogva és szemérmesen volt szabad szót ejteni a bevándorló családok integrációs problémáiról, miközben a holland nagyvárosok néhány negyede elindult a no-go zónává válás Franciaországból jól ismert útján. A probléma a közbeszéd részévé vált, nem tabu többé – ám a megoldást a hollandok a minapi választások eredményei szerint nem a hangzatos kijelentésekre mindig kész, egyébként nagyon szellemes és agyafúrt Wilderstől, hanem a jóval megfontoltabb, a valós politikai válsághelyzetekben már többször bizonyító Ruttétől várják.

Itthon kezdtük, fejezzük is be magyar vonatkozással. Orbán Viktor 15-én azt mondta a múzeumkertben, üzenve az őt kifütyülőknek és ellenfeleinek: „Nekünk nem a pártocskák lökdösődésében, hanem a nemzetépítés horizontján kell helytállnunk.” Ez a mondat némileg emlékeztet arra, amellyel Rutte szúrt oda most hétfőn a Wildersszel folytatott tévévitán. A holland miniszterelnök azt vetette kihívója szemére, hogy könnyű a kanapén megfogalmazott, bombasztikus Twitter-üzeneteket küldözgetni a nagyvilágba, de az igazi politikus arról ismerszik meg, hogy nehéz helyzetekben is képes kormányozni a rá bízott országot.

Orbán képes erre, ám önmagát egyelőre az elitet kihívók oldalán helyezi el. A holland, majd a várhatóan szintén nem a populista erők sikerét hozó, közelgő francia és német választások után könnyen lehet, hogy átértékeli a szerepét. Mindannyian jobban járnánk ezzel a forgatókönyvvel.