A tanárok erősödnek

Amit a kormány egyik kezével ad, azt a másikkal könnyedén el is veszi.

Politika. Politika. Megint politika. Hajszolnak, űznek korunk propagandistái, ha kinyitom a tévét, a rádiót, az újságokat, horribile dictu, a levelezésemet. És főként ha kihúzom a lábamat otthonról.

Megyek be a városba. Megyek, mert menni kell, dolgozó ember vagyok; Budapest szép, a hídról nézem a budai vár sziluettjét, a pesti belvárosi templomot. Előtte, mögötte, körülötte, a villamoson, metrón, buszon plakáterdő. Néznem kell azt is: „Magyarország erősödik”, közlik – mit közlik, nyomják belém, sulykolják – nap nap után, percenként. Az idősebb szakmunkás, a huszonéves férfi, a játszótéren az időt kedélyesen elütő család, a középkorú asszony
és egy másik família hirdeti magabiztos mosollyal a paradicsomi állapotok feltartóztathatatlan közeledését, részbeni bekövetkeztét.

A harci kürt szava s az azt kísérő propaganda kartácstüze szünet nélkül bömböl, ropog, sistereg. A fegyverzaj folyamatos; s mivel folyamatos, elviselhetetlen. Rákényszerítik mindenkire. Ha egy erdő közepére, nagyjából lakatlan, plakátozásra sem érdemes tó vagy patak partjára költöznék, talán nem érnének utol. Ám sajnos – akár magyar polgártársaim túlnyomó többsége – én sem menekülhetek el feladataim elől.

Reagálni kell, kötelező – magamban legalább. S ha már nem megy halkan, ha nem tudom magamban tartani fásultságomat és rosszkedvemet, hangosan is válaszolni kell, legalább szellemi önvédelemből. Például amikor a metrólejáró mellett szemembe ötlik az imént említett középkorú asszony képe. Fölötte az obligát „Magyarország erősödik”, valahol lejjebb pedig a győzelmi tudósítás: nőtt a pedagógusbér.

Személyes az érintettségem; nemcsak mert tíz éven át dolgoztam tanárként, de számtalan volt kollégámmal tartom ma is barátilag a kapcsolatot, feleségem pedig magyart tanít
egy fővárosi középiskolában.

Az egykori kollégák keserű beletörődéssel emlegetik a hirdetményt, amikor faggatásukba kezdek. Ami igaz, az igaz. Alig néhány pedagógusnak valóban számottevően növekedett a bére, s a többieké is valamelyest. Mindez azonban nem csupán a gesztus értékét legalábbis részben megkérdőjelező óraszámemeléssel járt, hanem ezzel együtt megszüntették a helyettesítésért, a túlóráért arányosan járó pluszpénz juttatását is. A tanári pályán való előbbre jutáshoz kötelező továbbképzésekért pedig meglehetősen borsos árakat követelnek, olykor több százezer forintja is bánja kollégáimnak.

Mi derül még ki a beszélgetésből? Többek között az, hogy amit a kormány egyik kezével ad, azt a másikkal könnyedén el is veszi. A pedagógusbéreket ugyanis – az értékállóságukat gyakorlatilag megszüntetve, a jövedelmet burkoltan csökkentve – néhány éve elszakították a minimálbértől. Konkrétabban szólva jelenleg a 2014-es 101 500 forintos minimálbér szerepel szorzóként a pedagógusfizetések számításakor, s nem a felemelt új összeg, a 127 650 forint.
Ha a tanárkereset ma is a minimálbérhez igazodna, a pedagógusok 25 százalékkal több pénzt kapnának.

Mindemellett a terhek is növekedtek. Ma egy tanár általában hetente 24 órát tart, amit hosszú távon, a színvonalat is fenntartva, fizikailag-szellemileg szinte lehetetlen teljesíteni. (Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években még 18 volt a kötelező.) Az oktatásügyet napjainkban irányítók sajnos arról is elfeledkeznek, hogy a technikai fejlődés következtében a mindennapi módszereket át kell alakítani a hatékonyság érdekében. Vagyis ha egy tanár ugyanolyan eredménnyel akarja átadni a tudását, mint teszem azt tíz-tizenöt esztendeje, sokkal több háttérmunkára, nagyobb szellemi energiákat mozgósító gyakorlatra van szükség.

Hogy ezentúl az oktatással foglalkozó hivatalnokok rendre megalázzák a pedagógusokat, ígéreteiket megszegik, az csak zavaró mellékzönge. Nívós iskolában tanító volt kollégám panaszolja: elvégezte a mentortanársághoz szükséges, több százezernyi forintját felemésztő hat féléves képzést. Társaival együtt szakvizsgát tett, a minősítési eljárásból azonban indoklás nélkül kizárták őket. Érdeklődésükre, hogy mégis miért, választ sem kapnak; következményként a magasabb fokozatba sorolással járó fizetésemelés is elmarad.

Nézem a plakátot: a biztonság kedvéért szilárdan a metróállomás márványfalához illesztették. A lehengerlő napi politikai propaganda és az igazmondás szembenállását igazoló újabb példát pedig odatehetjük a többi közé, az eddig is már igen vaskos csokorba.

Utóirat: Amikor ezeket a sorokat gépelem, éppen néhány napos prágai szabadságomról tartok vonattal hazafelé. A város – visszatérő élmény ez – Budapesthez képest tiszta, rendezett, a házak szinte kivétel nélkül jó állapotban vannak. Az ott élők első blikkre elégedettek; legalább annyira, mint nálunk a plakátarcok. Igaz, Csehország erősödéséről szóló feliratokkal nem találkoztam.