„Az ember a költő (mily bitang ez a név!)”

Nélkülözhetetlen, hogy megvizsgáljuk, miképpen építette is föl Arany a „Kisebb költeményeket”.

Tulajdonképpen ettől a kitüntetéstől keltezhető az irodalomtörténetileg azóta is elfogadott kifejezés, vagyis az Arany-korszak. Nemcsak azért fontos ez, mert logikusan következik belőle a költő későbbi életének összes fordulója a Kisfaludy Társaságtól az akadémiai titkárságig, majd a nyugdíjig és addig, hogy vezető tankönyvanyag és kötelező olvasmány lett, hanem azért is, mert elfogadták azt az elvet, amelyhez Arany a legszigorúbban ragaszkodott: tudniillik hogy ő és Petőfi elválaszthatatlanok, tehát ha róla nevezik is el a korszakot, Petőfi nevét ez az indoklás nem említi, éppen azért, mert tudták, hogy Arany nem csupán örökre gyászolja és hiányolja eltűnt barátját, hanem költészetének alapmotívumául tette Petőfi mintegy transzcendens és halálon is túlnyúló ihletését.

Ezért nélkülözhetetlen, hogy megvizsgáljuk, miképpen építette is föl Arany a két kötet szerkezetét. Ezt azért is meg kell tennünk, mivel Arany később is, 1867-ben és utána is kibővítette a gyűjteményt, hiszen már nem kellett tartania a cenzúrától, illetve más-más okból is kihagyott költeményeket fedezett fel az utókor, ezért a mai napig megjelent összes kiadás lehetetlenné teszi, de legalábbis igen nehézzé, hogy rekonstruáljuk a „Kisebb költeményeket” mint Arany tudatosan megszerkesztett, művészi szándékát tükröző alkotását.

Eredetileg a két kötet kilencven költeményt foglal magában. Ez a szám akkor jön ki, ha a közös címmel megjelentetett Emlények I., II. és III. részét három külön darabnak vesszük. Van tehát két nagy látható rész, az első kötet a maga negyvenhat darabjával és a második negyvennéggyel. A második kötetben az ötödik, tehát az egész kilencvenes sorozatban az ötvenegyedik darab a Dante című óda. Ebből emeltük ki ennek a megemlékezésnek a címét.

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen
Éggel, mely benne tükrödzik alattam!
Egy csak a fönségben és terjedetben
És mivel mindenik oly megfoghatatlan.
Az ember a költő (mily bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti
És, mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borúl le, mert az Istent sejti. –

Meg kell magyaráznunk, hogy miért „bitang” a költő szó. Természetesen itt nem gazembert kell értenünk a bitangon, hanem olyan jószágot, amely elcsatangolt a gazdájától (hogy Aranynál maradjunk, a kötetben szerepel az Első lopás című népies költői kiselbeszélése, amelyben például egy bitang borjúról, azaz elbitangolt borjúról olvashatunk). Az is kiderül, hogy egyébként még el se bitangolt a szegény jószág, hanem csak ellopta a szomszéd. Tehát Arany annyit mond, hogy Dante olyan kozmoszt teremtett az Isteni színjátékban, amelyet templomnak tekinthet minden ember és ezzel minden költő is, még akkor is, hogyha ezt a szót, ezt a minősítést a legtöbb magát költőnek tartó egyén jogtalanul viseli: ráragasztották, de valójában nem az. Dante tehát olyan, mint egy próféta, aki hitelesen tudja emberi nyelven tolmácsolni Isten üzenetét.

Sejthetjük, hogy a kilencvenes költeményszám ezek után nyugodtan bontható háromfelé, tehát harminc-harminc-harmincra, és ez a triádikus szerkezet utal az Isteni színjátékra. Az első három a Pokolra, és valóban, a harmincadik vers az első kötetben olyan ciklust zár le, amelynek alaphangja az értékek tökéletes pusztulásán, a nemzet életének kilátástalanságán, a szerelem pusztító hatalmán, az irodalom értelmetlenségén, a homéroszi és az ossziáni modell egymást kizáró, de már külön-külön sem megvalósítható csapdáján kesereg. Eközben az antik görög–római, illetve a kelta ősmintákhoz odacsatolja még a byroni szenvedélyt (Katalin), a Petőfi-siratást (például A lantos vagy az Emléklapra), és egyéni kiútként legföljebb a magunkra kényszerített és pedagógiai elvként is használt sztoicizmust ajánlja, a maga halálvárásával.

Ez utóbbira legjobb példa a tizenhetedik darab, ahol Arany még a tizenhetes számnak a pitagoreus számmisztikából származó, legkedvesebb költőjétől, Horatiustól tanult mellékjelentését is kiaknázza. (Ha római számokkal írjuk a tizenhetest, akkor az egy anagrammával sírfelirattá alakítható; XVII-ből így az lesz, hogy VIXI, azaz magyarul: ÉLTEM.) Ez a baljóslatú vers az Évek, ti még jövendő évek a maga Byrontól kölcsönzött angol mottójával. A második harmincas egységet kettévágja a második kötet vége, és ennek a Purgatórium-szerepet nem csupán a Dante óda tulajdonítja, hanem azt közvetlenül megelőző darabok is. Például a Dante előtt található a Jóka ördöge című remek groteszk, ahol a pokolban szegény Jóka újra találkozik feleségével, és sztoikus nyugalmából kiesve így panaszkodik:

„Jaj!” kiáltott Jóka, „odavagyok! végem!
Hát nem elég volt-e már teveled égnem?
Itt is, a pokolban, jösz megint kinozni:
El se tud az ember békével kárhozni!”

A Dante óda után pedig következik egy kirobbanó és Aranytól addig szokatlan önvallomás, alig-alig fedezve a Pegazus allegóriájával, vagyis a Vágtat a ló című vers, amelyben azt mutatja meg, hogy őrá mégsem bitang, elkóborolt jelzőként ragasztotta rá a sors a költő nevet. (Ugyanis a kritikusok vagy hallgattak A nagyidai cigányokról, vagy sajnálatos eltévelyedésnek tekintették.)

Vágtat a ló a pusztába’,
Mint a villám, viszi lába,
Ég az ostor szennye testén,
A sarkantyú oldalába’. 

Kénye-kedvén rossz katangok
És lapú közt hogy csatangolt,
Kikiálták vén gebének,
S hámba fogták mint bitangot. – 

Máskor ugyan jobbnak látták,
Most, silány dög, ugy találták;
Szánakoztak rajta csúfúl,
S hej, be nehezen sajnálták! 

A harmadik harmincas egység természetesen a Paradicsomnak feleltethető meg, és itt központi szólammá válik a költészet mágikus ereje, amely nemcsak vigasztal, nemcsak felemel, hanem Istenhez is emelheti a költő révén a közönséget, vagyis az egyént és a nemzetet vagy emberiséget egyaránt. Ezért, szemben azzal a pánpesszimizmussal, amelyet az egész emberiség káini mivoltáról közölt az első részben (Gondolatok a béke-congresszus felől), ebben a részben, a baljós vagy legalábbis kétértelmű tizenhetedik helyen nem csupán egy költészetmagasztalás áll (A vígasztaló), hanem még a több százezer halottal járó pontianai ütközet is, amelyben rómaiak és germánok, illetve a hunok vezérelte keleti törzsek csapnak össze, megkapja a maga homéroszi heroikus fenségét (Keveháza). Arany tehát sikerrel oldja fel a lírai töredék, az elégikus óda és az epika legkülönbözőbb műfajainak együttes és egymást kiegészítő működtetését. (Ezért tartom meglehetősen terméketlennek szembeállítani egymással az epikus vagy a lírikus Aranyt.) És itt a szabadságharcban levert, pusztulásra ítélt nemzet vigaszaként egyszer csak feltűnik a dicső múlt. Rozgonyi Cicelle, aki magyar heroinaként megmenti a nemzeti becsületet, amelyet a bamba király majdnem elvesztegetett; V. László, akit utolér Isten haragja; és főleg Hunyadi János és Mátyás, akik a jövő és győzelem reményét sugallják.

Ám még talán ennél a Hunyadi-balladaciklusnál is fontosabb Szent László mondai és legendás felléptetése. Az első kötetben a keresztfű legendájával szerepelteti a szent királyt, aki kikönyörgi Istentől a pestis gyógyszerét. A második részben azonban már azt a legendát olvashatjuk, amely szerint Nagy Lajos idejében kikelt sírjából, szobrának érclovára pattant, és így védelmezte meg a székelyeket a tatárok seregeitől. 

Aranyról tudjuk, hogy az első szerkesztett verskötet, amelyet olvasott, a Zsoltár és a református énekeskönyv volt. Tehát mindenekelőtt a Bibliát és az imádságot kell tekinteni előképnek kötetkompozíciója megalkotásához. Gondolom, ezért használja őt rendületlenül mindig újra és újra minden magyar költőnemzedék imádságoskönyvként. Csak néhány nevet írok ide, hiszen adott terjedelemben lehetetlen mindenkit megemlíteni: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila, Weöres Sándor, Vas István, Határ Győző, Veress Miklós

Zárjuk a sort két élő költővel. Péntek Imre arról ír, hogy mire jó az imakönyv.

Öreganyám háta legörnyed,
forgatja a régesrégi imakönyvet. 

Keres valami szépséges imát,
mely meghozza végre a jó halált.
(Otthon)

Lövétei Lázár László pedig így írt Csíkszentdomokoson 2007-ben, Szent László király napján:

Kis magyar zsoltár
„Vagy sohse’ lesz egyéb hazám, mint az ég!”
(Arany) 

Te vezettél ide, Uram, ez igaz.
S tényleg jó itt, meg minden. Vagy mégsem az?
Mondom, jó és szép, de tudta a fene,
hogy ilyen sok izgalom is jár vele. 

No de mindegy.
S mert a műfaj kötelez:
áldd meg ezt a földet, amíg „haza” lesz;
s áldd meg ezt a földönfutó bolondot –
persze, hogyha egyáltalán meg tudod