Kétségtelenül fontos sarkából kifordult világunkban valamely maradandó értékhez kötődni. Evangéliumi keresztényként, jogászként és polgármesterként is úgy gondolom, a legjobb még mindig azokhoz a zsidó-keresztény gyökerekhez, amelyek nemzetmegtartó ereje már bizonyított az évszázadok során. Ott, ahol nemcsak beszéltek róla, hanem valójában is építettek rá.
A mai haszonelvű politikai hatalom is építkezik az egyházban rejlő erőre akkor is, ha az hitében, erejében és létszámában is egyre fogyatkozik. Ha másért nem, legalább szavazatszerzés céljából. Klientúrája gazdagodása és a sorra előbújó stadionok mellett talán a történelmi egyházaknak jut a legtöbb állami támogatás, amitől aztán boldog az egyházvezetés, a vallásos nép pedig hálás megújult templomaiért és új épületeiért.
Három évtizednyi közszereplői múlttal a hátam mögött pontosan tudom, hogy amikor a hatalom ad, azt soha nem önzetlenül teszi. Cserébe mindig vár valami „aprócska” ellenszolgáltatást. Valószínűbb, hogy az egyháztól inkább szótlanságot, mintsem isteni tanácsadást.
Amikor pedig arról hallunk, hogy „Isten”, „kereszténység” vagy „soli Deo gloria”, a mi állampolgári felelősségünk, hogy tüzetesen megvizsgáljuk: látunk-e tettekben is megmutatkozót e kétségtelenül nemes jelszavakból. A kereszténység megtartóereje sohasem csak a szívet melengető szép szavakban, ceremonizálásokban és dogmatizálásokban, főként nem a világi hatalommal való kollaborálásban mutatkozott meg, hanem az isteni kijelentésekhez igazodó felelősségteljes, hűséges tettekben. Gondoljunk csak Luther és Kálvin nagy reformátori tetteire, a náci terrorral szembeszálló evangélikus lelkészre, Bonhoefferre, a kommunista és a nyilasuralom ellen egyaránt küzdő Mindszentyre, a faji megkülönböztetés eltörléséért forradalmárként fellépő baptista tiszteletes Martin Luther Kingre vagy a kisvárosi református lelkészből lett holland miniszterelnökre, Abraham Kuyperre, aki az evangélium értékeit beemelte a kormányzásába. Nem beszélve a sok ezer „névtelen” keresztényről, akik nem lapítottak, nem bújtak imáik mögé és gyülekezeteik falai közé, amikor Isten láthatóvá tette számukra a pusztulást, a nyomort és a hazugságot. Ők bátran vállalták a küldetést, és szembe mertek nézni a halállal.
Az a hatalom, amely az isteni, a jogtudomány megfogalmazása szerint „természetjogi törvényeket” a „pozitív”, azaz az írott jog részévé teszi, szilárd jogrendi alapokat létesít. Közgazdaságilag is kimutatott tény, hogy egy ország prosperitását nem feltétlenül nyersanyagkincseinek mennyisége határozza meg, hanem például az, hogy a jogalkotás során mennyire jutnak érvényre a magasabb rendű erkölcsi törvények.
Ahol a politikai elit altruista módon szolgál, az erkölcsi értékeknek megfelelően alkotja jogrendjét, kormányzati mechanizmusát, mindenkire kötelezően alkalmazza a törvényeket, ahol az érvényesülés útja nem a kapcsolati rendszer, hanem a tudás, a tehetség, a szorgalom, ahol a verseny valódi, ahol jó gazda módjára, tisztességesen bánnak a közvagyonnal, ahol működik a kontroll, vannak a rendszerben fékek és ellensúlyok, ahol nemcsak szavakban, hanem tettekben is tisztelik a szabadságjogokat, elutasítják a korrupciót, felkarolják a szegények, özvegyek, árvák, a perifériákra kerültek ügyeit, ott mindig elkezdenek jó dolgok történni.
Abból az egyszerű tényből is ki lehet indulni, hogy ahol nem lopják el az állami vezetők és a hozzájuk közel állók a pénzeket, ahol nem a korrupció jogszerűvé tételére, a hatalom kisajátítására irányul a törvényalkotás és a kormányzati gépezet, ahol mindenkinek kell adót fizetnie, ott több pénz folyik a büdzsébe, és többet lehet tisztességes újraelosztás útján a közjót szolgáló programokra fordítani. Ezzel növekszik az össztársadalom jóléte, a polgárok fizetett reklámok nélkül is érzik vezetőik részéről az empátiát, a szolidaritást, ami nemcsak a GDP-re és más statisztikai mutatókra lesz jó hatással, hanem a társadalom morális, lelki, szellemi, hangulati állapotára is.
Amikor viszont állami korrupcióról beszélünk, nem történik más, mint hogy a hatalmi elit tagjai magukévá teszik a közvagyont: felélik, kisajátítják a nép jövőjének erőforrásait. Akik saját népüket lopják meg, jóindulattal sem nevezhetők keresztény, nemzeti vagy polgári elkötelezettségűeknek.
Nem az a keresztény ugyanis, aki beszél róla, hanem aki úgy is él. A szó eredeti értelmében az az ember keresztény (krisztusi), aki már meghallotta és megértette Isten hívását, engedelmessé vált, és átadta életét, élete vezetését Megváltójának. Ezt nevezzük megtérésnek (metanoiának), innentől kezdve – és nem vízkeresztsége folytán – lesz az ember keresztény, azaz Krisztus követője.
Minden politikusnak, vezetőnek tudnia kell, hogy megbízatásával sáfárságot kapott. Isten a gazda, aki megbízza szolgáját, sáfárát vagyona kezelésével. Ez a sáfárság csak egy ideig tart, bármikor véget érhet. Ekkor a sáfárnak tételesen számot kell adnia a gazda előtt, mit tett felelős vagyonkezelőként a rendelkezésére álló időben a rábízott javakkal, hogyan, milyen motivációk alapján munkálkodott. Hűséges volt, vagy hűtlennek bizonyult?
Istent egyetlen sáfár sem tudja átverni ravasz szólamokkal, okoskodással, kidekorált statisztikákkal, mert mindenen átlát. Megvenni sem lehet, mert a föld és annak teljessége is az övé. Azzal sem lehet elámítani, ha Himnuszunk szép sorát – „Isten, áldd meg a magyart!” – beleírják az alaptörvénybe. Istent az áldásra sem lehet kötelezni, hiszen ő maga a szuverén Úr. Egyébként is: az álságos képmutatásra és a hazugságra egyszer sem adta áldását. Így mi, emberek sem mondhatunk rá áment soha.
A szerző Kübekháza polgármestere, volt országgyűlési képviselő
