A kampány házi kedvence – panaszkodott a francia elnökválasztási versengés egyik esélytelen jelöltje Emmanuel Macronra utalva az utolsó tévévitában. Talán nem is lódított olyan nagyot Nicolas Dupont-Aignan, hiszen az újságosstandokon, a könyvesboltokban a szemmagasságban lévő polcokról a kék szemű fiatal politikus portréja néz vissza. A Charles de Gaulle reptéri kioszkban persze – derékmagasságban – kínálták magukat a szélsőségesek, Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen írott gondolatai is, a visszavonulását frissen bejelentő François Fillon művét viszont csak tüzetes keresgélés után lehetett megtalálni. A konzervatív politikus Legyőzni az iszlám totalitarizmust című műve finoman szólva nem ütötte ki az ember szemét, túlzás nélkül három Macron-könyvborító jutott egy Fillonra.
A politikai ipar jó korán startolt, számos kiadó véletlenül épp a kampányra vagy már az elé időzítette könyvét, és nem volt olyan hét, hogy valamelyik hetilap ne Macron arcával akarta volna eladni magát. Mintha beosztották volna maguk között, olyan szépen „terítették” a politikust a fogyasztóknál. És természetesen ő maga is készült Forradalom, avagy ez a mi harcunk Franciaországért című, már tavaly megjelent könyvével. És mivel is lehetne jobban elnyerni a demokráciáért könnyen lelkesíthető, lánglelkű franciák szeretetét, rajongását, a patrióták elismerését, mint a nemzeti trikolórral körbefont forradalom szó emlegetésével? Szó se róla, Macron és csapata a közösségi média által kínált lehetőségeket is professzionális módon használta ki, kampányának tételeit szinte felhasználói élménnyé alakítva át. A médiafelületek harcában egyértelműen övé volt a pálya, és láthatóan bejött a hideg tekintet, illetve röviden felvillanó mosoly párosa.
Egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy a fogyasztói marketingfogások világában Macron ennyire jól érzi magát, hiszen minden megszólalásával a liberális piacgazdaság mellett áll ki. Ezért aztán azon sem kell megütközni, ha a versenyszektor és a baloldali média is őt ajnározza. És bár a meghatározó médiumok példamutató alapossággal mutatták be, járták körül az összes jelölt terveit, Marine Le Penre mégis csupán két jelző ragadt: bevándorlásellenes és fasiszta. Aki tehát a francia sajtó kiegyensúlyozottságáról beszél, nem biztos, hogy a valóságot szemléli.
A számokat ismerjük. Macron 978 ezerrel több szavazatot gyűjtött (8 millió 657 ezer), mint fő vetélytársa (7 millió 679 ezer). Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy Le Pen mindössze 978 ezerrel kevesebb szavazót állított maga mögé, mint Macron. Intő jel, hogy hétmilliós tábora van Fillonnak (7 millió 213 ezer szavazó) és a kommunák eljövendő uralmában hívő Mélenchonnak (7 millió 60 ezer) is. Aki tehát azt mondja, Macronnak könnyű csata lesz a második forduló, alighanem téved, és ha a viadalt meg is vívja, rá és minden lépésére sok millió francia fog sanda szemmel tekinteni. Ja, és ne feledkezzünk el arról az 1,6 millióról, aki a Le Pennél sokkal radikálisabb Nicolas Dupont-Aignant támogatta. Ő felmondaná az uniós szerződéseket, azonnal bevezetné a frankot, leállítaná az atomerőműveket, és az uniót feladatalapon szervezné újjá, Brüsszelnek szinte semmibe nem lenne beleszólása. Nos, Macron szavazóinak mindegyikére jut egy Le Pen-szavazó, minden ötödikére pedig egy Aignan-hívő. Fényes politikai jövő? Aligha. Itt még egy magát gyári munkásként definiáló elnökjelölt is képes volt négyszázezer szavazatot ellopni a nagyok elől.
A lázadók többen lettek, de áttörni nem tudtak. Csak éppen kezdeni kellene velük valamit. Láthatóan sok embernek van elege abból, hogy az úgynevezett haladó gondolatot képviselők lemaradizzák őket. Azt a Franciaországot, ahol még számít a kártyaasztal körül alakuló kisközösség, a vasárnapi ebéd. Sőt, az számít csak igazán, a vidéki borversenyek, a napi halfogás, egy-egy jó történet a londoni hétvégéről. Itt és a rozsdazónákban sem túl jó a megítélése Macron első forduló után elköltött, felső kategóriás párizsi éttermi vacsorájának, mint ahogy annak sem, hogy máris kormányának összetételéről tárgyal, míg Le Pen szegényebb régiókban folytatta kampányát.
A baj mélységét az is jelzi, hogy Benoît Hamonnak, a baloldali erőket egyesítő jelöltnek mindössze 6,3 százaléknyi (2 millió 300 ezer) szavazat jutott. Ez évszázados mélypont a szocialista párt számára. Bár ők még talán duzzogva adnak egy esélyt Macronnak, de a lázadók másik tábora, a Le Pen plakátjaira bajszot rajzoló fiatal egyetemista tüntetők, életművészek, balos értelmiségiek biztos, hogy kinevetik a sármos üzletembert. Ők azok, akik Mélenchonban találták meg mindennapi lázadásuk kivetülését. Ne feledjük, ők nem holmi bevándorlásellenes mantrára, hanem úgy lazán az egész politikai berendezkedésre, a korporációk diktatúrájára, az extraprofitra és a milliárdos elit maga köré épített széles biztonsági zónájára vannak kiakadva. Őket nehéz lesz levenni a lábukról a gazdaság beindításának gyönyörű szóképeivel.
Mindent összevetve azonban az En Marche (’indulás’ vagy ’előre’) mozgalom úgy tűnik, győzelemre viszi vezetője színtelen-szagtalan programját, amelyben mindenki talál magának valamit. Csak aztán el is higgyék, hogy Macron komolyan gondolta Franciaország újraindítását. Mert különben megint jönnek a lázadók, és biztos még többen lesznek.
