Milyen ironikus, hogy az amerikai kormány megfogadta Orbán Viktor tanácsát, és nem arra figyelt, amit mondott, hanem arra, amit csinált: hiába magasztalta ezerszer is az egekig Donald Trumpot, lépett egy olyat, ami szembement az amerikai érdekekkel. Be akart záratni egy amerikai egyetemet. Ezt pedig Washingtonban nem szeretik.
Aztán Orbán Viktor is felállt a parlamentben, hogy világosan kimondja: a kormány nem fogja bezárni a CEU-t. Igazából itt is a szokásos forgatókönyv érvényesült: a kormányfő, a Fidesz elnöke hagyja, hogy egy-két héten át saját miniszterei, pártbéli alattvalói felmossák önnönmagukkal a padlót kínos magyarázkodásaikkal (lásd: „az a baj vele, hogy túl jó, túl versenyképes”), majd végül megadja a világos irányt.
Az egész CEU-ügyből már megint csak az kezd világossá válni, hogy a kormány valamit nagyon elnézett külpolitikailag. Nem először: a CEU vegzálásának, majd az arra érkező nemzetközi reakcióknak a története újabb példája annak, hogy a magyar diplomácia egyszerűen nem képes felmérni kritikus helyzetekben, hogy bizonyos kormányzati lépésekre mik lesznek a reakciók. Mármint saját barátainktól és szövetségeseinktől. Emlékezzünk csak, milyen zavar uralkodott a kabinetben a kitiltási botrány kirobbanásakor, pedig nyilvánvaló volt, hogy amerikai részről korábban már világosan jelezték, milyen kifogásaik vannak bizonyos korrupciógyanús ügyekkel kapcsolatban. Vagy amikor Orbán Viktor maga mondta el újságíróknak: bár tudja, hogy a lengyelek szemében vörös posztó, hogy éppen Budapesten nevezte békés traktoristáknak a Kelet-Ukrajnában harcoló oroszokat Vlagyimir Putyin, ő jól kimegy Varsóba, és minden problémát elsimít Ewa Kopacz miniszterelnök asszonnyal egy remek kétoldalú megbeszélés keretében. Majd megtartja egyik legkínosabb sajtótájékoztatóját, amelyen még testbeszédéből is világos volt, hogy a színfalak mögött minden volt, csak nem elsimítás.
Nyilvánvaló, hogy a kormány most is alábecsülte a CEU bezárására (mert a cél ez volt, afelől azért nincs kétség) tett kísérletek nemzetközi következményeit. Elsősorban persze az amerikai kormányét. Hiszen sikerült elérnünk azt a páratlan bravúrt, hogy a demokráciaexportot deklaráltan sutba vágó Trump-kabinet a világon elsőként szólítson fel egy demokráciát, hogy egy (elvileg) demokratikusan meghozott törvényt vonjon vissza. (Az külön kínos, hogy az egésszel az amerikai kormány „orosz ügyi” tisztviselője is foglalkozik.) Orbán Viktor tehát hamar megtanulhatta, meddig tart az a bizonyos „engedély a legfelsőbb helyről” arra, hogy „szabadok legyünk”. Ráadásul a magyar kormány a maradék bizalmat is eljátszani látszik mind az Európai Néppártban, mind a német kormánynál; éppen azoknál, akikre elvileg legfőbb szövetségeseként tekint. (Hónapok óta képtelenek vagyunk összehozni egy külügyminiszteri szintű német–magyar találkozót, még a német–magyar barátsági szerződés 25. évfordulójára sem, miközben Angela Merkel Berlinben fogadja ugyanebből az alkalomból a cseh és a szlovák kormányfőt; ez mindent elmond a magyar kormány megítéléséről.)
Az egészben az a legnagyobb baj, hogy nem csak az volt előre megjósolható, mik lesznek a következményei külföldön a lex CEU-nak, hanem hogy mik lesznek a külföldi következmények hatásai a kormányra és Orbán Viktorra: ahelyett, hogy a megfelelő következményeket levonnák, és megpróbálnának valamiféle kármentést végezni, csak még frusztráltabbá válnak, és még inkább meggyőződésükké válik, hogy „azok ott” valójában a megbuktatásukra fenekednek. Mert lehet húzd meg, ereszd meget játszani a nyugati hatalmakkal, csak ez egy kicsi, függő és deklaráltan egyébként a jóindulatukat kereső ország részéről szörnyen nevetséges és ártalmas. Mert előbb-utóbb – Orbán Viktor szavait idézve – felállítanak az asztaltól, és a menü részévé válunk.
