Béke, szabadság, egyetértés

Érdemes megvizsgálni, hogyan áll a kormány a címben említett három eszmény megvalósításával.

Legyen béke, szabadság és egyetértés – hirdeti a márciusi ifjak tizenkét pontjából kölcsönzött hármas jelszót a nemzeti együttműködés nyilatkozata. Hogy a magyar kormány az ebben foglaltakat nagyon is komolyan veszi, azt nem kell különösebben bizonygatni, hiszen mindenki emlékezhet rá: a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) alapdokumentumát egy 2010-es kormányhatározatnak megfelelően kevés kivétellel az összes közintézményben kifüggesztették. A nyilatkozat arra hívja fel a honpolgárok figyelmét, hogy a NER építésében való részvétel „lehetőség mindenki számára, és elvárás mindenki felé, aki Magyarországon él, dolgozik és vállalkozik”. Hogy azóta kik és hogyan éltek ezzel a lehetőséggel – illetve hogyan feleltek meg ennek az elvárásnak –, azt láthatjuk. S bármi legyen is a NER, mára minden kétséget kizáróan kiépült. Érdemes azonban azt is megvizsgálni, hogyan is áll a kormány a fentebb említett három eszmény megvalósításával.

Kezdjük a békével. Nem tudjuk, ezen a területen mi az elfogadható hiánycél, de erős a gyanúnk, hogy azt a Fidesznek nem sikerült tartania. Sőt ha nem tudnánk, hogy a kormányzat kifejezetten a békét óhajtja, akár azt is hihetnénk, hogy pont az ellenkezőjében érdekelt. Hiszen azóta, hogy 2010-ben ez az igény hivatalos megfogalmazást nyert, gyakorlatilag folyamatosan háborúban állunk, s legfeljebb az változik, hogy éppen kivel: a multikkal, a bankokkal, a migránsokkal, a civilekkel, Sorossal vagy Brüsszellel. Harcolunk elvont fogalmakkal, mint a liberalizmus és olyan kézzelfogható ellenfelekkel, mint a rezsiköltségek.

Ezek a küzdelmek többnyire valóságosan kezdődnek, de virtuálisan végződnek: például az után szántunk közel egy évet a migrációellenes népszavazásra és annak kampányára, hogy a déli határkerítés – és persze a német–török paktum – megfékezte a menekültáradatot. De lassan már a casus bellinek sem kell valóságosnak lennie: a közvéleményt épp lázban tartó CEU-ügy például úgy kezdődött, hogy a kormány visszaütött. Így csak reménykedhetünk abban, hogy ez a rengeteg háború végső soron a békét szolgálja – tehát tulajdonképpen békeharc.

Vegyük másodiknak a szabadságot. Ezen a téren egész jól állunk, legalábbis statisztikailag. Vannak ugyanis, akiknek a jelek szerint mindent szabad, és ők akkor is felhúzzák az átlagot, ha közben mások egyre kevésbé érzik magukat szabadnak. Az előbbiek kedvéért külön törvényeket írnak, és ha úgy tartja kedvük, bármit megvehetnek – akár kedvező állami hitelből –, legyen az újság, tévé, szálloda vagy hőerőmű.

Az utóbbiak kedvéért is írnak időnként törvényeket, ők azonban ilyenkor kezdhetnek igazán aggódni. Fékekről és ellensúlyokról aligha beszélhetünk nevetés nélkül, s hogy ez szívből jövő vagy éppen keserű, az leginkább attól függ, ki melyik végén áll a jogállamnak. De nem mondhatjuk, hogy Magyarország ne lenne szabad ország: bárki szabadon vállalkozhat (amíg előzetes egyeztetés nélkül le nem tarolják az ágazatot, amelyikben érdekelt), szabadon elmondhatja a véleményét (ha talál még hozzá fórumot), és szabadon tiltakozhat (ha nem tart azoktól, akik finoman a tudtára adják, mennyire viszket a tenyerük). S akinek mindez nem tetszik, az szabadon távozhat. Senki sem fogja tartóztatni, különösen azok a kormányközeli megmondóemberek nem, akik úgy vannak ezzel az egész szabadsággal, hogy itt is fő a mértékletesség: a kevesebb néha több.

Végül nézzük, mi a helyzet az egyetértéssel. Ennek a megvalósításáért mindent megtesz a kormány, még ha kissé unortodox módon is: igyekszik elhallgattatni vagy ellehetetleníteni azokat, akik nem értenek vele egyet. Vagy ha ez nem megy, hát legalább megbélyegezni. Vegyük a legújabb divatot, jelesül – némi eufemizmussal élve – a melegezést. Aki nem ért egyet a kormány politikájával, az meleg: Vona Gábor meleg, Gulyás Márton meleg, Fekete-Győr András a meleglobbi embere. Konzervatív politikus persze nem szívesen végzi maga az ilyesmit, ezért, ha teheti, kiszervezi alvállalkozóknak. Őket arról lehet megismerni, hogy sajtótermékekre megtévesztésig hasonlító produktumokat állítanak elő. De a trükk az egészben az, hogy senki se várja, hogy ezeket bárki is olvassa; a lényeg az, hogy mást se olvassanak. Addig persze egy szavunk se lehet, amíg csak lapokat zárnak be és nem újságírókat. Őket legfeljebb kizárják: kit a sajtótájékoztatóról, kit a szerkesztőségéből. Vegzálni vagy megszállni – ebben áll ma a Fidesz médiapolitikája. Ami valahol érthető is, mivel egy demokráciában mégse járja, hogy mindenfélét csak úgy leírhassanak olyan emberek, akiket nem választott meg senki.

Valahogy így állunk ma a békével, a szabadsággal és az egyetértéssel. Némi leegyszerűsítéssel: volna még mit dolgozni az ügyön. A vicc az egészben az, hogy a Gyurcsány-éra végéhez közeledve sokan voltak, akik nem vágytak másra, csak egy kis békére. Egy kis fellélegzésre, amit akár szabadságnak is nevezhetünk. S ha nem is nagy össznépi egyetértésre, de legalább a mérhetetlen, már-már beteges megosztottság enyhülésére. Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha a Fidesz arra használja fel az elmúlt hét évet, hogy tegyen valamit ezeknek az általa is zászlóra tűzött igényeknek a beteljesítéséért. Vagyis dehogy érdemes. Hiszen – mint említettük – a nemzeti együttműködés rendszere enélkül is szépen kiépült.