A vidék gazdasági és társadalmi felemeléséről tartott a héten vitanapot ellenzéki kezdeményezésre a parlament. Miközben az eszmecsere minden résztvevője szavakban a szívén viselte a vidéki Magyarország, a kisebb településeken élő honfitársaink sorsát – a felemelés szó használata minden jó szándék mellett kifejezi vízfejű, fővárosközpontú közéletünk lekezelő hozzáállását –, nemcsak makacsul tovább él, hanem az utóbbi időben mintha erősödött is volna a magyar politika nagyváros-vidék ellentéte. Másként szólva: újra fellángolni látszik a népi-urbánus vita.
Egy kicsit szíven ütött a megszüntetett Népszabadság pozíciójára törő, az MSZP, illetve Botka László politikája mögé látványosan felsorakozó Népszava egyik írása. Charles Gati Amerikában élő politológus még május 10-én arról értekezett (Párizs: 90, Felcsút: ?), hogy „a fejlett világban szinte mindenütt a politikai harc már nemcsak és talán nem is elsősorban a jobb- és baloldal között vagy éppenséggel korosztályok között zajlik, hanem a városi és a vidéki lakosság között”. Példaként hozta fel a francia elnökválasztás második fordulóját, ahol a győztes Emmanuel Macron Párizsban kiugróan magas támogatottságot szerzett. Amerikában viszont Donald Trump annak ellenére tudott nyerni, hogy a nagyvárosok többségét könnyedén behúzta ellenfele, Hillary Clinton. De például a tavalyi brexitnépszavazáson is feltűnően alacsony arányban támogatta London lakossága az unióból való kilépést. Gati biztató jelnek vélte Macron párizsi 90 százalékát, azt olvasva ki belőle, hogy „Európa nem hagyja magát”. A magyar származású neves politológus visszautalt a népi-nemzeti mozgalom harcára a két világháború között az urbánus, budapesti értelmiségiek egy csoportjával. Szerinte „a népi írók mentalitása ma is jelen van a Nyugat iránti bizalmatlanságban. [ ] A falukutatók lakitelki utódja szerint nincs is különbség Brüsszel és Moszkva között.” Félreérthetetlen aktuálpolitikai éllel leírta azt is, hogy „hiba lenne lebecsülni a felcsúti, vidéki kultúra globális vonzerejét”.
Lehetetlen azonosulnom az ilyen felfogással. Nem csak azért, mert ha a város-vidék ellentétre gondolok a francia forradalom korában, akkor konzervatívként és az emberi jogok védelmét nem handabandázásnak minősítőként felháborodom a párizsi központú jakobinus diktatúra parasztságot sújtó eszement vérengzésein. Hanem a Magyar Nemzet hagyományai okán is: lapunk legendás munkatársa volt a falukutató mozgalom egyik legnagyobb alakja, Szabó Zoltán, A tardi helyzet vagy a Cifra nyomorúság írója, akinek európaiságát, a nyugati, demokratikus értékek melletti elkötelezettségét bármely „haladó”, urbánus értelmiségi megsüvegelhetné. Az ő életműve arra is figyelmeztet – hasonlóan Bibó Istvánéhoz –, hogy mennyire a zsákutcás magyar történelmi fejlődés zárványa a mi túlhajszolt, elengedni nem bírt népi-urbánus vitánk. A rendszerváltáskor az MDF és az SZDSZ emlékezetes, antiszemita felhangú, illetve Mucsát emlegető durva kampányvitáiban éledt újjá ez a törzsi háború, amelyből az akkori Fidesz igyekezett kivonni magát.
Tény és való, a mai kormányellenes, Európa-párti jelszavakat skandáló tiltakozások résztvevői zömükben egyetemista, jól képzett, nagyvárosi fiatalok, akikre idegenszívűként tekint a kormánytábor kemény magja. Látható, hogy miközben a Fidesz támogatókat veszít a városokban és a diplomások között, vidéken, a falvakban akár még erősíteni is képes a pozícióit. És ennek csak részben oka, hogy a vidéki Magyarország kiszolgáltatottabb a gátlástalanul terjeszkedő, a konkurenciát felzabáló kormányzati propagandagépezetnek. Nehéz lenne amellett érvelni az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján, hogy a magukat baloldalinak nevezők és/vagy neoliberálisok miért is érdemelnék ki a kistelepüléseken élők bizalmát. Ezen a terepen a Jobbiknak előnyösebbek a pozíciói, náluk a városi láb jóval gyengébb, míg az LMP és a többi kis párt rokonszenve a vidék iránt egyelőre nem nyer viszonzást.
Ha van vesztese az elmúlt évtizedek kormányzásának, az a magyar vidék nagyobbik része. A mostanában kedvezően alakuló növekedési, fogyasztási, kereseti adatokat közelebbről megvizsgálva rendre arra a megállapításra juthatunk, hogy a fejlődés drámaian egyenlőtlenül oszlik el. Budapest, néhány nagyváros, a Nyugat-Dunántúl húzza a statisztikát, miközben az ország számos vidéke reménytelenül leszakad. Szigetszerű kezdeményezések jó példákat mutatnak, de a falvak elnéptelenedése, kiüresedése sok helyen már visszafordíthatatlannak látszik. És mindannyian ismerünk olyan sorsokat, történeteket, amelyek azt mutatják: legfeljebb papíron tett rendet az ország egy jelentős részén a mostani kormányzat. Budapest minden nyavalyája ellenére ma közelebb van Bécshez, mint egy magyar és egy osztrák falu egymáshoz.
Az ideologikus, a múlt vitáit idéző megközelítés ezen nem is fog változtatni. Aki pedig le akarja győzni a Fideszt, annak utat kell találnia a magyar vidék szívéhez.
