Két hete véletlenül összefutottam egy régi ismerősömmel. Jól menő kereskedelmi cége van, folyton rohan, de azért megálltunk néhány szóra. Két éve láttam legutóbb, de azóta mintha tíz évet öregedett volna. Nemrég múlt hatvan, fáradtnak, enerváltnak tűnt. Letudtuk a kötelező köröket, a család jól van, az üzlet, hála istennek, nem megy rosszul. Aztán így folytatta: „Hallod, úgy kiszállnék már! Nem bírom úgy, mint régen. Letenném a céget, és elmennék unokázni, kertet gondozni. De kire bízzam?”
Két fia van. Ők egész fiatal koruktól kivették a részüket a kilencvenes évek derekán alapított családi vállalkozás körüli teendőkből, ezért visszakérdeztem, miért nem adja át nekik a stafétabotot. „Nem őrültek meg – válaszolta. – Látták, mit gürcöltem, hogy a cég idáig jusson. Tudják, mennyi baj van vele. Jó diplomájuk van, inkább dolgoznak fix munkaidőben, és építgetik saját álmaikat. Nem is hibáztatom őket emiatt. Csak az aggaszt, hogy mi lesz a céggel és a dolgozókkal, ha egy nap lefordulok a székről. Attól félek, velem együtt száll sírba minden, amit építettem.”
Próbáltam lelket önteni belé. Megáll az a cég a lábán, ha ügyesen választ utódot. De csak legyintett, és elbúcsúzott.
Akkor kicsit túlzónak éreztem aggodalmát, ám néhány nappal később egy közgazdász kutatóval beszélgettem, aki meggyőzött, hogy ismerősöm félelme egyáltalán nem alaptalan.
A következő években, évtizedekben sikeres hazai cégek ezrei mehetnek tönkre amiatt, hogy idősödő tulajdonosaik nem tudják átörökíteni őket utódaikra. A generációváltás nagyon rizikós dolog, és nem csak Magyarországon az. Ám míg Nyugat-Európában a vállalkozások körülbelül harmada bukik bele ebbe, nálunk a kétharmaduk megy tönkre, ha a cégvezető másnak adja át a kormányt.
A bedőlési arány nálunk azért olyan magas, mert a kilencvenes években indult vállalkozók magukat nem kímélve kezdtek dolgozni. Mindent ők tartottak kézben. Ahogy nőtt a vállalkozás, úgy sokasodtak feladataik. Több száz embert foglalkoztató, százmilliárdos forgalmat bonyolító cégek is működnek úgy, hogy lényegében egyetlen ember irányítja őket. Idővel a vezetők csapdahelyzetben találták magukat, mert olyan sok szál futott össze a kezükben, hogy ha elengednék, minden szétszaladna.
Ezeket a cégeket eladni sem könnyű. A befektetők a jövőbeli profit alapján ítélik meg egy vállalkozás értékét, és azzal ők is tisztában vannak, hogy az egy emberre épülő cég, tűnjenek bármilyen kecsegtetőnek a számai, törékeny dolog. Ültethetnek bármilyen tapasztalt vezetőt az élére, nyomába sem érhet a korábbi tulajdonosnak. Az alapító évtizedek alatt elérte, hogy vakon bíznak benne üzleti partnerei és alkalmazottai. Neki a számok nem csak számok, minden folyamatot belülről ismer, a lehetséges buktatókat ösztönösen kiszagolja. Ezt nem lehet néhány hónap alatt megtanulni. Csak azok a cégek élhetik túl a generációváltást, amelyeknél a vezető sok évvel tervezett visszavonulása előtt elkezdi átalakítani a vállalatvezetést, átruházni a halmozódó feladatokat. De még ez sem jelent garanciát a sikerre.
A magyar gazdaságból fájóan hiányoznak az erős hazai vállalkozások. Vannak, de nem elegen. És még kevesebben lesznek, ha a generációváltás kudarcba fullad. A cégek piaci rést hagynak maguk mögött, azt azonban hamar be fogják tölteni mások. A kulcskérdés az, kik lesznek azok. A legnagyobb esély arra van, hogy nagy külföldi cégek foltozzák be az így keletkező lyukakat. Nem vagyok multi- és külföldiellenes, de az mégsem lenne jó, ha a nagy nehezen felépített hazai cégek helyét szinte kizárólag ők vennék át. Minden országnak szüksége van erős vállalkozói rétegre. A másik lehetőség, hogy tőkeerős hazaiak töltik be a réseket, ők azonban kevesen vannak, és jelentős részük nem független a politikától. Akkor sem járnánk jól, ha Mészáros Lőrinc-imitátorok aratnák le a gyümölcsét annak munkának, amelyet egy generáció a kilencvenes évek óta végez.
Ha szigorúan a nemzetgazdaság és nem a munkavállalók szemszögéből nézzük a problémát, még azt sem mondhatjuk, hogy egy-egy vállalkozás megszűnése tragédia. Cégek születnek, tevékenykednek, majd megszűnnek. Csakhogy itt nem néhány cégről beszélünk, hanem ezrekről. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy jelenleg Magyarország kivételes éveket él, mert az Európai Unió hatalmas pénzeket önt a gazdaságba, akkor pedig kifejezetten siralmas a kép. Ezekben az években kellene ugyanis felépülniük azoknak a vállalkozásoknak, amelyek meghatározzák az ország következő néhány évtizedét. Ám nem épülnek úgy, ahogy kellene. Nem azért, mert nálunk nem élnek tehetséges, vállalkozószellemű emberek, hanem mert az uniós pénz jórészt klientúraépítésre megy el, és arra, hogy életképtelen, de baráti vállalkozásokat tartson lélegeztetőgépen. Hogy mi lesz ezekkel a mesterségesen életben tartott cégekkel, ha nem jön több pénz, nem nehéz megjósolni. De ne aggódjunk, lesz, aki betöltse a helyüket. Az újonnan érkezők hatékonyabbak lesznek, tőkeerősek és nagyrészt nemzetköziek. Azok a magyar cégek, amelyek átvehetnék a bedőlők helyét, meg sem születnek. Már csak emiatt is történelmi bűn az uniós pénzesőt a politika által ásott csatornákba vezetni.
