Panaszkodnak a riói olimpia aranyérmesei, hogy a tavaly még csillogó medáljaik veszítettek fényükből, mattá váltak, megfeketedtek. Jól meg is kapták a magukét, a sportesemény szervezői szerint ugyanis biztosan leejtették, harapdálták az érmeket, azért károsodtak. Végül a Nemzetközi Olimpiai Bizottság igyekezett nyugtatni a kedélyeket: amelyik élsportoló kéri, annak kicserélik a díját újra, ragyogóbbra.
Vagyis nem minden arany, ami fénylik, miközben lehet arany az, ami szinte fekete.
Így van ez valahogy a politikában is, egyesek csak évtizedek során, mások rohamtempóban veszítenek fényükből, már ha volt nekik egyáltalán. A (szinte) semmiből érkezett és az olimpiai népszavazás révén pillanatok alatt a közvélemény-kutatók által mérhető kategóriába kilőtt Momentum most épp a feketedés jeleit mutatja. (A vezető nevére utaló olcsó szójátékról szó sincs.) Az igen szerencsétlenül elsült origós szerkesztőséglátogatást sokan boncolgatták már, annál súlyosabb probléma, hogy a társadalmat igazán foglalkoztató, illetve hasznos és fontos ügyek mintha elszaladnának az ellenzék vagy legalábbis az ellenzék egy része mellett.
Kósa Lajos néhány héttel ezelőtti parlamenti felszólalásában pontosan leírta, mi a helyzet. Az ellenzék – érvelt a fideszes frakcióvezető – csak tüntessen nyugodtan a civiljeiért meg a CEU-ért, mi addig is arról fogunk beszélni, mennyi lesz például a rezsiköltség, illetve mennyivel csökkenhet még. (A népesedéspolitikáról, amely a következő időszak egyik fő témája lesz, akkor még szót sem ejtett.) Az emberek nagy tömege meg majd eldönti, melyik kérdés a fontosabb számára. Persze akar a fene demagógiát hallgatni, és a CEU-botrányt nem lebecsülni akarom ezzel, csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a feltörekvő ellenzéki szereplőknek sem árt leszállniuk néha a földre.
A politikai rutintalanságon és az átlagember problémáinak gyakori meg nem értésén túl akad azonban itt még egy igen nagy probléma, amely jobb- és baloldaltól, erőtől vagy gyengeségtől szinte függetlenül nagyon sok közszereplőt, döntéshozót vagy erre a szerepre vágyót sújt. Gyakran mondják, hogy mi, magyarok többek között azért nem jutunk igazán előre, mert mindenki mindenki ellen fordul, széthúzunk, megdöglesztenénk a szomszéd tehenét. Biztosan van ennek alapja, de hogy mennyire tipikusan magyar betegség ez, abban nem merek állást foglalni. De mindegy is, inkább azt a nagyon káros, ám annál gyakoribb problémát, szereptévesztést, jellemhibát – nevezzük bárhogy – piszkálgatnám, amely egészen biztos, hogy a széthúzásnak is egyik okozója. Ezt az igen nagy akadályt jelentő, rendkívül irritáló jelenséget egy görög szó írja le legjobban, a hübrisz. Ha magyarra fordítjuk, több jelentést is érdemes megadnunk hozzá, hogy pontosan ki tudjuk fejezni, amit ez a fogalom valójában takar. A gőgön, az elbizakodottságon túl ugyanis ez a szó túlkapást, áthágást is jelent, illetve leírja azt az ókori Athén jogalkotóitól a Bibliáig számos helyen megfogalmazott bűnt, hogy az ember istennek hiszi magát, avagy isteni jogköröket magához vonva próbál uralkodni másokon, legyűrni másokat. Bizony, ha körbenézünk, könnyű észrevenni, hogy ez a bizonyos hübriszkór sokakat megfertőz; nemcsak a politikai életben természetesen, de a politikusok és politikusjelöltek esetében ez a betegség még veszélyesebb, hiszen ők mégiscsak a mi vezetésünkre próbálnak szegődni. A gyorsan jött siker, ismertség lehet inspiráló is, de ha hübriszkór kíséri, visszavetheti a tenni akarást, könnyen megfontolatlanságba taszít. A dölyf és a túlkapás persze a már hatalomra kerülteknek sem megengedett, csak ismerve mindkét, már kormányzati tapasztalattal rendelkező oldal sokéves múltját, róluk, illetve képviselőik egy részéről talán már le is mondtunk. Az ő mellényük már nem lesz kisebb. A fiatalok, a feltörekvők viszont talán még nem menthetetlenek. Viszont ne is gondolják azt, hogy már jár nekik az aranyérem, amelybe aztán jó erősen beleharaphatnának. Azért még dolgozni kell, nem is keveset.
