Csippel ellátott gyűrűt húzunk postagalambjaink lábára a kolozsvári galambászokkal, ez a most startoló versenyidény egyik legizgalmasabb szakasza madár és tenyésztője számára egyaránt. Mennek a véget nem érő történetek a tutinak tartott versenyzési módszerekről, etetési és egészségmegőrzési praktikákról, románul, magyarul vegyesen folyik a beszélgetés.
– Te, Huba, nektek az a titkotok, hogy két nyelven fütyültök a galambjaitoknak? – ugratják az egyik madarászt, aki történetesen egy román tenyésztővel tandemben versenyez, és elég irigylésre méltó eredményeket „röptettek” közösen. Aztán szóba kerül, hogy a határellenőrzésnél bevezetett szigorítás nem tesz jót a versenyeztetésnek, de különösen a madarakat viseli meg, ha hosszú időt kénytelenek vesztegelni a román–magyar határnál a magyarországi feleresztési helyre igyekvő teherautóban. Megegyezünk, nincs rendjén, hogy két szomszédos ország hatóságai közös erővel tesznek keresztbe egymás polgárainak.
Mostanában sokakban megfogalmazódott a kérdés: még ha az elmúlt években nem is alakultak túl fényesen a román–magyar kapcsolatok, legalább mindennapi gyakorlati kérdésekben miért nem sikerül az elvárható minimális együttműködés? A román belügyminiszter a minap amiatt dohogott, hogy a két ország hatóságainak nem megfelelő kommunikációja is hozzájárult a határátkelőknél tapasztalható torlódások kialakulásához. Miközben külföldön élő román állampolgárok – beleértve az anyaországba elszármazott erdélyi magyarokat – tízezrei utaztak haza húsvétra, a román és a magyar határrendészet a közösen végzett ellenőrzés optimális összehangolására sem volt képes. Pedig ehhez igazán nem kell visszanyúlni a sokat hangoztatott stratégiai partnerségi megállapodáshoz, sőt még a korábban előszeretettel megrendezett közös kormányülések újramelegítésére sincs szükség.
Politikusok és elemzők szájából rengetegszer hallani, mennyi közös érdek, politikai, gazdasági, kulturális kapcsolódási pont köti egymáshoz a két országot. Csakhogy ezekből nagyon keveset sikerül kiaknázni. Pár hónappal ezelőtt, az új bukaresti balliberális kormány hivatalba lépését követően felcsillant a remény, hogy megtörténik az elmozdulás a kétoldalú viszonyban. Ezt az optimizmust táplálta az új román külügyminiszter barátságos hangnemet megütő székfoglalója, majd februári budapesti látogatása, amelyet aztán nagy csend követett. Sovány vigasz, szomszédságpolitikának pedig édeskevés, hogy jelenleg Bukarest és Budapest között jobbára két dologban teljes az összhang: egy amerikai milliárdos rekcumozásában és a „civil” szervezetekkel szembeni erélyes fellépésben. Ennél azonban kicsit több kellene az elmúlt évek meglehetősen fagyos viszonyának enyhítésére.
Sokan a Kolozsvár egykori magyarfaló polgármestere, Gheorghe Funar fémjelezte korszak lezárásának tekintik az önkormányzat jelenlegi vezetőségének döntését, hogy hamarosan a kincses város magyar elnevezése is felkerül a helységnévtáblákra. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a több mint másfél évtizeddel megkésett intézkedés nem őszinte magyarbarát gesztus a többség részéről. A magyar nyelvű feliratot ugyanis törvény írja elő, alkalmazását mind ez idáig megtagadták, most viszont az igazságszolgáltatás kötelezte erre a városvezetést, amely immár nem tudott kibújni a jogszabály betűjének tiszteletben tartása alól. Miközben az új táblák kihelyezése még egy hónapba is beletelik, a borúlátóbbak szerint a magyar szöveg lemázolása szinte elkerülhetetlen.
Amúgy a postagalambok számára csak az országhatáron való átkelés egyik fele problémás, hazafelé már légiesült a határ.
