Politikai hatalommal nagyobb pénzhez lehet jutni, mint értékteremtő munkával

A Hegymenet szerzői sorra veszik az ország bajait. Nem véletlen, hogy a kötet közel ötszáz oldalas lett.

A kötet első negyedét alkotó tanulmányok a rendszerváltozás rendszerét a történelmi előzmények összefüggésében vizsgálják. A legeredetibb megközelítés talán Orbán Krisztiáné, aki párhuzamba állítja a Horthy-rendszer, az államszocializmus, a posztkommunista átmenet és a Fidesz-hatalom berendezkedését. Figyelmeztet, hogy mind a négy esetben a tulajdonviszonyok öncélú és erőszakos újraszabása (az „einstand”) képezte a kiindulópontot. „Amikor pedig a pénz elfogyott, a külföldhöz fordultak, és pumpolták azt egyre nagyobb intenzitással. Egy idő után pedig sorsuk összeforrt a külföldi finanszírozójukéval.”

A nemzeti együttműködés rendszere, úgy tűnik, épp napjainkban érkezett a kritikus ponthoz, amikor a telhetetlen étvágyú új elit és a kormányzati megalománia kielégítésére többé nem elegendő a bőven áramló, de felelőtlenül eltapsolt uniós támogatás, ezért a kormánynak új keleti szponzor után kellett néznie, vállalva annak minden kockázatát. A legnagyobb baj, hogy „a hazai vagyon két-három évtizedenként megismétlődő újrafelosztása és a mindenkori csókosok menetrend szerinti feltőkésítése azt is jelenti, hogy politikai hatalommal lényegesen nagyobb pénzhez lehet jutni, mint alkotó, értékteremtő munkával. Ennek következtében nem is alakulhat ki valódi kontroll a hatalmon lévők fölött.” Az érintett gazdaságok pedig „nem képesek a fejletté váláshoz elengedhetetlen hatékonysági szinten működni. Ezt a szintet ugyanis csak akkor lehetne elérni, ha a legfontosabb befektetési és működtetési döntéseket olyan emberek hoznák [ ] akik világszinten értékelhető tudással rendelkeznek.”

A szellemi elit és a döntéshozók tudáshiánya azonban pont szimmetrikus az erőforrásaikat felélő hazai rezsimek természetével. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a magyarok többsége a Tóth István György által hivatkozott 2009-es értékvizsgálat szerint nem bízik önmagában (sem a társadalmi összefogás értelmében), és a teljesítmények versenyével szemben az állami gondoskodást részesítené előnyben. Így értelemszerűen alacsony az állampolgári részvétel iránti hajlandóságuk is, amire Boda Zsolt hoz adatokat. Ez kedvező feltételeket teremt az állam túlhatalmára építő politika számára, és rossz hír azoknak, akik a demokrácia lételemének a személyes felelősségvállalást és a civil közösségek önrendelkezését tartják.

A hozzánk hasonlóan megosztott és sikertelen feltörekvő országokban tartós berendezkedésre Tölgyessy Péter szerint leginkább olyan kormányok képesek, amelyek kiiktatják a politikai váltógazdaságot, korlátozzák a hatalommegosztás demokratikus intézményeit, elnyomják a független civil kezdeményezést. Ez volna, úgy tűnik, a keleti modell. Kompország vajon hova tartozik?

A kötetet bevezető tanulmányában Tölgyessy borúlátó a hazai polgárosodás kilátásait illetően. Az emberek többsége szerinte elutasította a kapitalizmust, és „a nyugatos mintakövetés eszméi megmaradtak a világra nyitottabb társadalmi csoportok ügyének”. Ebből arra következtet, hogy „a Fidesz-hatalom a hétköznapi ész lázadása a felvilágosult elitek racionalitásképe ellen”. Vitatkoznom kell a kifinomultan mucsázó mondatok mögött meghúzódó történelmi tévedéssel. Mert amikor az ország a balliberális pártokat elzavarta, nem a demokráciából lett elege, és nem a teljesítmények nyílt versenyéből, ne essünk tévedésbe! Hanem a régi-új elitek korrupt és kártékony országlásából – amit azóta nemzeti és keresztény jelmezbe bújt vetélytársaik folytatnak, még gátlástalanabbul. Vagy mennyiben bizonyult racionálisnak és miképpen szolgálta a hazai újrapolgárosodás ügyét „a világra nyitottabb társadalmi csoportok” képmutató és piackerülő kapitalizálódása a rendszerváltozás után? Van-e egyáltalán realitása a mintakövetésnek a nyugati civilizáció egyre mélyülő válsága közepette itt, a leszakadó félperiférián? Nem az volna-e a Nyugathoz tartozásunk bizonyítéka, ha utánzás és be nem vált receptek ismételgetése helyett a magunk módján törekednénk civilizációnk alapértékeinek megőrzésére?

Ezek a kérdések, persze, a kötet szerzőinek figyelmét sem kerülték el, bár a számvetés a globális liberalizmus politikai-gazdasági dilemmáival ezúttal elmaradt. De talán erre is alkalmat ad majd a Hegymenet körül kibontakozó vita. Az alapeszmével mindenesetre egyetérthetünk: a kötet az ország nyugati orientációja mellett tesz hitet, amit megkérdőjelezhetetlen történelmi realitásnak kell mondanunk. Legfeljebb elkötelezettségünk aktuális értelme nem annyira magától értetődő számomra, ahogyan azt sokan feltételezik. A föderális Európa víziója ugyanis nem okvetlenül azonos (meglehet, nem is összeegyeztethető) az európaisággal. A szabadkereskedelminek csúfolt világrendre pedig mi sem jellemző kevésbé, mint a teljesítmények méltányos versenye. Maga a demokrácia a globális bürokráciák és multinacionális cégbirodalmak korában alig több üres formaságnál. Mindeközben fikcióvá lett az egyéni vállalkozás szabadsága is. Ezeket azért kellett szóba hoznom, hogy jelezzem, a tanulmánykötet szerzői valójában nem érezték szükségét az értelmezési keretek újradefiniálásának, amit a szerkesztők a bevezetőben ígértek. A Nyugat–Kelet, állam–piac, baloldal–jobboldal ellentétpárok, amelyekben a politikaelméleti írások többsége gondolkodik, nem tartalmaznak elvi újdonságot. Ez azonban nem akadálya annak, hogy helyzetünkről hiteles és megszívlelendő megállapításokat tegyenek.

A világpolitikai kontextus drámai átalakulásával való számvetés kimaradt Feledy Botond egyébként mintaszerű külpolitikai elemzéséből is. Ez nem a dolgozat hiányossága, mert a szerző bebizonyítja, hogy a magyar külpolitikában az efféle távlatos megfontolások nem játszanak szerepet, tehát nincs mit beszélni róluk. Az erőtér átrendeződése a mi külgazdászainkat csak annyiban érdekli, amennyiben a Moszkvához fűző kötelékek újrazsinegelésétől anyagi előnyöket remélnek. A válságba jutott Európai Unióban pedig megtalálták a fiktív ellenfelet, amellyel szemben a miniszterelnök aránylag kockázatmentesen vívhatja a maga függetlenségi szájháborúját, szavazótáborának megelégedésére. Hiszen a magyar külpolitika – belpolitika. Szakmai megalapozatlanságáról, intellektuális bázisának leépüléséről, a kézi vezérlés következetlenségeiről a nyilvánosság előtt kevés szó esik, ezért a jól tájékozott elemző megállapításai kitüntetett figyelmet érdemelnek. Feledy cikkét remekül egészíti ki Bárdi Nándor lényegre törő, problémacentrikus, szókimondó, de kikezdhetetlenül tárgyilagos elemzése a magyar etnopolitikáról. Kállai Ernőnek és munkatársainak kutatásai alapján pedig hiteles képet kapunk a hazai cigányság helyzetéről és politikai képviseletéről. Hogy ez a helyzet társadalompolitikánk legégetőbb adóssága, azzal a tapintatos beszámoló nem szembesíti olvasóját, és nem árulja el, lát-e belőle kiutat.

Az egyes fejezetek szerzői szemlátomást más- és másképpen fogják fel a feladatukat, s ennek megfelelően helyezik a hangsúlyt egy-egy ágazat történetére, a kormányzati intézkedések bírálatára vagy saját reformkoncepciójuk bemutatására. A szerepértelmezések sokfélesége elgondolkodtatja az olvasót: mi végre született a könyv? Végigolvasni lényegesen kevesebben fogják, mint ahányan beszélnek róla, mindenesetre sokan találnak majd benne megbízható, elfogulatlan összefoglalót a maguk szakterületéről. (Egyedül az agrárium és a vidékpolitika teljes mellőzését nem tudom mire vélni.)

A szakpolitikai fejezetek közül, terjedelmi okokból, külön csak a hozzám legközelebb állókat említem. Kiemelném Lantos Gabriella egészségügyireform-koncepcióját. Ne köntörfalazzunk, valljuk be, valami ilyesmit vártunk a könyvtől. Örülünk persze annak is, ami elkészült: a tárgyilagos helyzetelemzésnek, a méltányos kormánykritikának. A vajúdó hegyek moraja azonban némileg mást sejtetett. Lantos a maga területén vállalkozik a szakpolitikai programalkotásra: tömör, világos és meggyőző módon mutatja be a biztosítási alapú finanszírozás előnyeit és rentabilitását, a területi elven szervezett, koncentrált ellátás modelljét, a hálapénzjelenség összefüggését a rendszert terhelő felesleges kórházak és kórházi ágyak számával, végül a helyzet totális tarthatatlanságát.

„Százéves épületekben hatvanéves orvosok negyvenéves finanszírozási feltételek között húszéves technológiával dolgoznak”, írja, miután a rendszerből a kilencvenes években kiesett mintegy kétmillió járulékfizető, az ezredforduló után külföldre távozott vagy tízezer orvos (a pályaelhagyók száma sem kevesebb), elmenekült az ápolószemélyzet, végül a tehetős betegek is kiestek, akik a gyógyulás reményében ma már a fizetős utat választják. „A változatlanság maga a változás”, mert a leépülés folyamatai egymást gerjesztik. Ebben azoknak is egyet kell érteniük, akik az elmúlt évek egészségpolitikai vitáiban bírálták e koncepció egyik vagy másik elemét. A lassú összeomlás a szemünk előtt zajlik, miközben húsz-harminc esztendeje vitázunk a tennivalókról.

A másik „beteg ember”, a közoktatás ügyének kezeléséhez sajnos nem kapunk ezzel egyenértékű útmutatót. A rövid történeti áttekintés általánosságokban mozog, a leginkább vitatott szakmai kérdések elintézése másfél oldalon nem teszi lehetővé, hogy az igazi dilemmákat és a megoldásuk útjában tornyosuló nehézségeket azonosítsuk. Egyetlen fejezetben letudni köz- és felsőoktatást szerkesztői tévedés volt. A szerző, Polonyi István valamivel több teret szánt a felsőoktatásra, itt legalább a döntésre váró nagy kérdésekről világos képet adhatott: szerkezet és volumen, autonómia és hatékonyság, hálózatfejlesztés és egyetemszaporítás, tandíj. Nehéz lett volna ezekben állást foglalni úgy, hogy ne nyitnánk előbb vitát a felsőoktatás társadalmi rendeltetéséről, majd ennek függvényében ne mérnénk fel annak személyi feltételeit. (Az olyan fejlesztési stratégia ugyanis, amely nincs tekintettel az oktatói és hallgatói alkalmasság kemény korlátaira, szerintem merő voluntarizmus.)

A környezetpolitika „természetesen” a kötet végére maradt: Bartus Gábor igen szakszerű egyetemi tankönyvfejezetet írt elvi követelményeiről. Ezen az absztrakciós szinten „nem téma” a hazai környezetvédelem intézményrendszerének drasztikus leépítése, de az sem derül ki, hogy a környezetpolitikának úgyszólván nincs is saját területe, csak sajátos értékszempontjai vannak, amelyeket az energiapolitika, az állami nagyberuházások, a vidékfejlesztés, a közlekedéspolitika, a vízgazdálkodás és más szakpolitikák terén kellene érvényesítenie, ha hagynák. De nem hagyják.

Terjedelmi okokból nem foglalkozom a kötet harmadát kitevő államigazgatási és gazdaságpolitikai fejezetekkel, méltatásuk amúgy is nálam alkalmasabb bírálót kívánna. A közbeszéd „újradefiniálása” szempontjából, azt hiszem, valós hozadéka lehet Romhányi Balázs írásának a költségvetési rendszerről és Mellár Tamás remek eszmefuttatásának, amelyben a gazdaságpolitika előtt álló modernizációs alternatívákat elemzi. Kérlelhetetlen logikával bizonyítja, hogy helyzetünkből nem ígér kiutat sem az államilag támogatott újraiparosítás jobboldali, sem a béremelés-újraelosztás baloldali stratégiája, de a globalizáció negatív hatásaival szemben védekező zöld vagy patrióta megoldásoknak sem kegyelmez. Lózungok helyett helyzetünk reális felmérését javasolja, a modernizáció politikai akadályainak lebontását és azoknak az életrevaló innovációknak a támogatását a legkülönbözőbb területeken, amelyeket akadályozni szoktunk.

Hegymenet – Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon

Szerkesztette: Jakab András és Urbán László

Osiris Kiadó, Budapest, 2017

3980 forint