Vagy fél évvel ezelőtt Kádár Jánossal álmodtam. Mégpedig azt, hogy két Kádár János van, az egyik beszédet mond, a másik közben tapsol, és hátulról nézi az embereket. Néhány különbség a Kádár Jánosok között már akkor köztudott volt: a második, a közönség soraiban helyet foglaló barna nejloninget viselt, és nevében a K betűt jóval finomabban kellett ejteni. Szinte „kÁDÁR”-nak. Véget ért az ünnepség, és ők együtt távoztak a világos falambériával borított teremből.
Mielőtt a kedves olvasó bármiféle politikai felhangot keresne a sorok között, hadd ábrándítsam ki vagy nyugtassam meg (kinek mit), hogy mindezt a Balatonnál egy kora tavaszi szombat délután megejtett alvás alkalmával láttam káprázatként, öntudatlan állapotomban. Nem volt benne tehát célzatosság.
A balatoni délután viszont hamarosan kiteljesedett térben, időben, eseményekben; különös történelmi fantáziaképek nyitányává lett. Egy elkövetkező éjszaka tökéletes utazási irodában találtam magam, amely úgy hirdette programjait, hogy nemcsak a helyet, hanem az évszámot is megjelölte. Az „Erdélyi körutazás – 1958”-at választottam, a korabeli áraknak megfelelő összeget a farzsebembe gyűrt két ötszázasból egyenlítettem ki, még visszajárót is kaptam. Vágyakozva néztem a telefonomra letöltött gyönyörű prospektusokat, alatta a reklámszöveget: „Nagyvárad, Nagybánya, Zilah, Kolozsvár: tekintsen meg még éppen magyar többségű erdélyi és partiumi városokat és községeket!” Megtekinteni azonban már nem tudtam őket; amikor a farmotoros, Mávaut feliratú autóbuszba beléptem, rögtön felébredtem. Visszaaludva az esti Kossuth téren találtam magam, az idillből baljós körülmények közé kerülve; egy díszegyenruhás őr átemelt a fején, de úgy, hogy a testemet felsértette a hasamig. Ennek következtében valóban kezdetét vette az időutazás, csak egészen más módon, mint azt imént a prospektusban ajánlották: 1987-ben jártam, ismét tizennégy évesen. Már felvettek az esztergomi ferences gimnáziumba, de én puszta kíváncsiságból jelentkeztem az MSZMP agitátorképzőjébe is. Üres szobába vezettek, középen pozdorjaasztalon színes Videoton tévé állt (color star), stílszerűen vörös fényt sugárzott, aztán néhány másodperc múlva megjelent a képernyőn Berecz János, és a maga megfontolt, csöndes módján beszélni kezdett. Néven nevezett, megszólított, és én hamarosan rádöbbentem, csak hozzám intézi szavait arról, hogy a felvételin elsőként figyelt fel agitációs képességeimre. Még Huxley-tól is idézett valamit csupán azért, hogy megdicsérhessen.
Levegőért kapkodva ébredtem föl. Reggel betelefonáltam a munkahelyemre, és betegszabadságot kértem. Felhívjam-e a háziorvost, vagy jelenjek meg nála személyesen? – ezen dilemmáztam, végül elsétáltam a Dávid Ferenc utcai rendelőbe. A magas, kopaszodó orvos alaposan kikérdezett, megmérte a vérnyomásomat, azonnal kiírt. Négy hétre eltiltott a belpolitikai hírek hallgatásától; se internet, se tévé, felejtsem el a Kossuth rádiót. Ha tehetem, járjak úszni. Végül közepesen erős nyugtatót írt fel, amelyet hét napon keresztül csökkenő mennyiségben kellett szednem.
Eleinte Rózsika, a házfelügyelő ápolt, orjalevest, marhagulyást, mézes hársfateát hozott. Jó lett volna mindez, ám meguntam bivalyerős fia hajnali „Megöllek!” kezdetű üvöltözését a lépcsőházból. A dögrovás második félidejében leköltöztem tehát a Balatonra: úsztam, paradicsomot palántáztam, rukkolát ültettem, mindennap ellenőriztem a várható alma-, ribizli- és málnatermést. Pesten még álmodtam olykor-olykor valamit, láttam Losonczi Pált pizsamában, összefutottam a viharkabátba öltözött Rákosival a hetes buszon, idővel azonban már csak virágok, zöldellő rétek, hegyek, völgyek, erdők, ligetek jelentek meg előttem. Internetem nem volt, híreket nem hallgattam. Legfeljebb zenét felvételről. Dolgoztam a kertben. Elhatároztam, hogy a kiszáradt bukszusok helyébe – állítólag Ázsiából idetévedt kukacok szívják ki belőlük az energiát, hogy lepkévé válhassanak – tyúkudvart telepítek. Nógrádi barátom, H. Laci korábban azt mondta, elég melléjük két kakas, hogy újrateremtse magát a populáció. Mindennap lesz tojás, a hét végén csirkeleves, rántott vagy sült hús. Néha átjött Sanyi, a környék veterán mindenese, elmondta a pálinkaivásról vallott filozófiáját, mesélt a gyerekkoromról; berúgtunk, ő pedig hazafelé menet lendületből átszakította a lépcsőkorlátot, majd felállt és röhögve hazament.
Idővel meguntam a vidéki létet; hiányzott a Ferenciek tere, a Vár az épülő Stöckl-lépcsővel és miniszterelnökséggel, a sült kolbászt árusító hentesek, a cseh sörözők, a Duna-hidak sziluettje. Hazajöttem hát, és hírekre alaposan kiéhezve bekapcsoltam a tévét.
Helyben voltunk. Megtudtam, hogy menekültek útakadályt építettek Calais-nál, bővítik a turbinalapátgyárat, 26 ezer gyerek utazik Zánkára és Fonyódligetre.
Eleinte nem álmodtam semmit; amikor viszont a házmester fiának kiabálása után visszaaludtam, már ötvenhatban jártam. Láttam az oroszokkal visszatérő Kádár Jánost, akinek konspirációs neve Keltesi Szelvény volt. Moszkvában kapta. 1957-ben aztán Kádár új személyit kért, ám Apró Antal tévedésből a Keltesi Szelvényt íratta bele. Kádár irgalmatlanul letolta, végleg elásta magát az első titkár előtt butaságával.
Helyben voltunk. Az orvos ezúttal azt kérte, írjak le mindent, amit éjszaka magam előtt látok. Esetleg költözzem örökre egy vidéki házba, vagy, ha már tényleg minden kötél szakad, vállaljak munkát a Lajtán túl.
