„Nagyon köszönöm! – örül a pincérnő, mintha teljesen váratlanul érné a borravaló. Mondja is: jólesik az elismerés, mivel pont az előbb szúrta le egy vendég, hogy milyen lassan szolgál fel. – De hát mit csináljak, egymás után három 16 órás műszakon vagyok túl. Megállás nélkül dolgozom, mióta külföldre mentek a kollégáim” – teszi még hozzá, és sóhajtva elindul a következő asztalhoz.
A kávé után a legközelebbi metrómegállóhoz indulok. A kórház mellett megyek el, ahová nemrég belső vérzés gyanújával vitték be 82 éves, madárcsontú nagyanyámat. Fél napig üldögélhetett a szájából kilógó gyomorszondával, hiszen nincs elég gasztroenterológus, csak egy fiatal, kezét tördelő rezidens próbált valahogy segíteni rajta. Az egyetlen befogható orvos három helyen dolgozik, nem igazán ér rá, de végül csak átszaladt este, hogy ránézzen a betegre, aki szerencsére nem vérzett el várakozás közben.
Aztán az aluljáró. Lent őrült nő fogad, futkos körbe, démoni hangon káromkodik, fekete fogakat vicsorít a jegypénztár ablakában saját tükörképére. Még jó, hogy bezárták a Lipótmezőt, morogja valaki elmenőben, de a többség úgy tesz, mintha nem látnák és nem hallanák. Vagy inkább úgy, mintha ők maguk sem lennének ott a jelen pillanatban. Mozdulatlan arcok a mozgólépcsőn, csak a falakon futó egyenplakátokon nevet az Ellenség. Láthatóan jókedvű az öreg, pedig meg lett mondva – nekünk –, hogy neki nem szabad vidámnak lennie.
Az állomásra iszonyú fékhanggal fut be az ötvenéves, naponta elfüstölő metró, amely még így is biztonságosabb a felújított változatnál. Két holland turista lány is felszáll rá, idegenkedve, mintha szellemvasútra váltottak volna jegyet. A borzongás garantált: a szerelvény két megálló között szokás szerint durván fékez, látom a félelemtől tágra nyíló szemeket. A többi utas közönye kissé megnyugtatja őket. Lesz mit mesélni otthon: ez ám a hungarikum, nem a fütyülős pálinka, ilyen metrója Észak-Koreának sincs – lőhetném sorra a poénokat, de a tréfásan mentegetőző házigazdánál nincs szánalmasabb, és az sem biztos, hogy velem nevetnének.
Pedig ez tényleg vicc. Csak éppen a groteszk, sötét fajtából, ráadásul fájdalmasan sokáig tart. Tehát: van egy fordítva működő ország, ahol életveszélyes metrókon alig fizető munkahelyekre utazunk. Hónapok alatt el lehet itt tapsolni 170 milliárdot úszóvébére, de nincs ápoló, aki beadná az infúziót, kőműves, aki felépítené a házat, és nem is érdek, hogy jobb bérekkel csábítsák haza a munkaerőt. Ehelyett olcsó ukrán és szerb vendégmunkásokkal próbálják betölteni a megüresedő helyeket.
Ebben a viccbeli országban szitoknak számít a civil és a jogvédő szó, de teljesen normális, hogy a miniszterelnök pereputtya nyer közbeszerzéseket, és egy riadtan hebegő, saját vagyoni helyzetét sem ismerő gázszerelő vásárolja fel a fél magyar sajtót meg az ipari és mezőgazdasági nagyvállalatokat. Kerítéssel tartják távol a mesebeli szörnyet, a vérszopó migráncsot, de az arab befektető már olyan jó fej muszlim, hogy vörös szőnyeggel fogadják, és állami hiteltámogatással vásárolhatja fel Budapest legpatinásabb épületeit.
Ebből a viccbeli országból – nyilván a poén kedvéért – tömegek mennek Angliába, Németországba, Ausztriába a jobb élet reményében, hogy onnan intsenek (be) az itt maradóknak. Az elvándorlók közül a miniszterelnök csak egynek mondta személyesen, hogy gyere haza, jó dolgod lesz itt. Egy dollármilliókat kereső focistáról van szó, aki köszöni, jól megvan az arabok között.
Szóval van ez a kínosan hosszú vicc. A két holland lány nem is nagyon értené, noha nekünk napi rutin. Szereplői vagyunk mind: a holtfáradt pincérnő, a kórházi várótermekben felejtett öregek meg az a hatszázezer ember is, aki megunta a tréfát, és csendben elszivárgott előadás közben. Akik maradnak, talán hallhatják a csattanót is. Kérdés, hogy nevet-e bárki a végén. Már ha belátható időn belül véget ér egyáltalán.
