Börtönbüntetésre ítélték V. Károlyt. Ő nem az utolsó utáni magyar király, hanem egy betörő, nem a pitik közül való, rá is húzott nem jogerősen tizenegy évet a Debreceni Járásbíróság. A fickó eredetileg cirkuszi artista, ügyesen kúszik, mászik, surran, arra is képes, hogy kijátssza a mozgásérzékelőket, akárcsak az akciófilmekben. Felesége és két lánya is segítette a bűnelkövetésben, főleg módos családi házakat szemeltek ki, ahonnan pénzt, ékszereket, órákat loptak úgy 365 millió forint értékben. Mondom, nem kispályások, a trambulinon ennyit sosem tudott volna összeartistáskodni.
Trambulin. Érdekes szó ez, lehet vele játszadozni, valós és átvitt értelmet adni neki, pattogni rajta fel és le. A magyar nyelv annyira szép és rugalmas, hogy néha nehéz ellenállni tekergetésének. Surran a betörő, de surranópályán törnek előre az ifjú titánok. V. Károly betör a házba, a nemrég még teljesen ismeretlen megmondóemberek meg betörnek a köztudatba. Az egyik ékszert lop el, a másik meg a show-t.
A köztörvényes bűnözőket, ha minden jól megy, elkapják, a politikus lopkovicokat nem. Vagy ritkán. De nem is a korrupt országlókra gondolok most, akik pénzt lopnak, földet vagy gyárat, hanem azokra, akik embert. Szavazót. Értelmetlenül, jövőkép nélkül. Ez nem büntetőjogi kérdés, morálisnak viszont morális.
Következzen három alaphír, alappillér.
(1.) A Medián múlt pénteken megismert felmérése szerint a teljes népesség 16 százaléka elképzelhetőnek tartja, hogy az úgynevezett új pólus listájára szavaz, amennyiben összeáll az LMP, a Momentum, az Együtt és a Párbeszéd. Sőt más ellenzéki pártok szavazói sem zárják ki, hogy átszavaznak egy ilyen listára. Ami ugye valójában nem létezik, ez csupán egy érdekes gondolatkísérlet. (2.) A Momentum ehhez képest újra és újra kijelenti, hogy senkivel sem közösködik, egyedül tör a sztratoszférán át a végtelenbe, miként az LMP is tartja magát valami hasonlóhoz. (3.) Érdekes és tőle némileg meglepő megoldási javaslattal állt aztán elő a minap Tamás Gáspár Miklós (Hvg.hu, 2017. július 11.), aki szerint
a Jobbiktól balra álló ellenzéket egyedül az MSZP-nek kellene megtestesítenie, vagyis mint
a baloldali ellenzék még mindig legerősebb tömörülésének egyedül kellene elindulnia
a választáson a többiek támogatásával. „Ellenzéki egység nem lehetséges, tehát nem is lesz” – fogalmaz a filozófus, akit bevallottan nem tesz a legkevésbé sem boldoggá saját javaslata, ám szerinte ez az egyetlen megoldás az Orbán-rendszer leváltására.
Nyílt politikai állásfoglalásba és politikai hitkérdések rendezésébe kár volna most belemenni, azt viszont érdemes leszögeznünk, hogy a politikai sokszínűség bizony hasznára válna
a hazának. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele a tisztességes és profi baloldal létrejötte. Legújabb kori történelmünkben úgysem volt még példa ilyen – hatalmi szempontból is értelmezhető – erő létezésére. Ezen cél eléréséhez azonban nem az MSZP előretolására, hanem éppen a megszűnésére volna szükség. Arra, hogy – szigorúan Karácsony Gergelyt (Zsúrpubi, 2017. június 8.) idézve – „húzzanak a vérbe azok a figurák, akik tönkretették a magyar politika becsületét”. Márpedig épp a baloldal két valamennyire még meghatározó ereje, az MSZP és a DK bőven tud a sorai között olyanokat, akik felelősek azért, hogy posztkommunistából a neoliberalizmussal összekacsintó és a korrupció szinonimájává váló érdekközösség, később egyre inkább csak klub kösse gúzsba a hazai úgynevezett baloldalt. Szervezeti hálójával, vagyonával és még ki tudja, miféle háttérjátszmákkal véve el a kibontakozás terét mindenféle jelentősebb zöldmezős politikai beruházástól.
Zöldmezős, ez nagyon ideillő szó, kár, hogy már mások is használták, olyanok, akik szintúgy abban hisznek, hogy egy tisztességes, ökotudatos, a neoliberalizmussal és a globalizációval kritikus kezdeményezésnek, összefogásnak kellene végre betöltenie a baloldalnak nevezett teret.
A fent említett 16 százalékos „tábornak” a többsége befogott orral sem tenné már a szocik vagy a DK mellé az ikszet, inkább a távol maradók, érvénytelenül szavazók táborát bővítenék. A döntés, a politikai hovatartozás kérdése mindenkinek a maga személyes ügye, a tisztább, kiegyensúlyozottabb, a hazai politikai tér három pólusa közötti valódi versenyt lehetővé tevő helyzet kialakulása azonban közös célunk kell legyen!
Hosszasan lehetne sorolni, mi minden kellene ennek az új pólusnak a létrejöttéhez
a karakteres figurák közös vezetőként való elfogadásán túl az értelmezhető társadalmi beágyazottság eléréséig. De ha már tolvajokkal kezdtük, kanyarodjunk kicsit vissza a mandátumtolvajokra, ennek az új pólusnak ama bizonyos emberrablóira. A pártok közti párbeszédre nem sok hajlandóságot mutató Momentum vezetői közéjük tartoznak, ők jelenleg azt kockáztatják, hogy az erőtér többi tagját, még az LMP-t is kiszorítják a parlamentből. Ezzel még távolabb kerülne az ország az egymást legalább némileg féken tartani képes pártrendszertől. A Momentum ma makacs és elbizakodott politikájával a Fidesz hatalomban maradását segíti akkor is, ha a hirtelen színre lépő párt narratívájában amúgy sok értékelhető és megfontolandó gondolatot találunk. Világos, hogy a Momentum és az LMP alapvető értékrendi vitát folytat, egészen mást gondol a két párt például a globalizációról, vagy hogy egy aktuális ügyet említsünk, a melegjogok képviseletéről. Ám engedmények nélkül ez az új pólus nem érhet el sikert, előbb-utóbb megy a süllyesztőbe, legföljebb a pártpolitikán túl is érdekes néhány figura maradhat a felszínen soraikból.
Persze társadalmi rendszerünk meggyógyítása nemcsak a pártokon, hanem az érdekképviseleteken, közösségeken, az értelmiség sarkára állásán, nagyon sok mindenen múlik.
De mindenekelőtt azon, tovább szeletelik-e még a tortát, avagy sütnek végre egy nagyobb piskótát.
