Bélyeges bácsi

A rendszerváltozás első halvány reményét ő jelentette nekem – akaratán kívül.

Mária nénivel egyszer ötvenhatról beszélgettek; érzékeltetni akartam a szimpátiámat a bácsi iránt; mi lehetne erre jobb eszköz, mint hogy udvariasan bekapcsolódom a dialógusba: „Amikor Nagy Imre volt a miniszterelnök, a forradalom idején?” – kérdeztem vissza udvariasan.

„A forradalom idejé-é-é-n?! Miket beszélsz, kisfiam!?” – háborgott Mária néni. A bélyeges bácsi csak a fejét csóválta rosszallóan. Nem értettem, mi bajuk, hiszen otthon mindig forradalmat emlegettek. A párbeszéd azonban szerencsésen abbamaradt; ki tudja már, hogyan. Tény viszont, hogy nem vette el a kedvemet a további okoskodástól.

Legközelebb Leninről társalogtak. Milyen fiatalon eltávozott! Pedig ha Lenin elvtárs száll szembe Hitlerrel, tán Moszkváig sem jutnak el a fasiszták! Miért is kellett meghalnia? A választ pontosan tudtam, s mint jól nevelt gyermek, tudálékosan meg is adtam: „Azért, mert Lenin bácsi vérbajos volt.” Csönd lett a teremben. Nem tudtam eldönteni, mi okozza; azt hittem, olyan információt osztottam meg idősebb emberekkel, amelyről még ők sem tudtak. Büszke voltam magamra, ők meg azt kérdezték, hol hallottam. „Az apukám mondta” – adtam meg a mai fejjel nézve korántsem veszélytelen feleletet. „Jelenteni kell az igazgatónak” – hallottam a pincéből a bácsit.

Nem történt semmi. Persze, hiszen már repedezett a bolsevizmus nálunk is. Erről aztán hamarosan kézzelfogható bizonyítékot szereztem.

Két év telt el. Már sokkal tudatosabban, erős kamaszos kritikával tekintettem a világra. Napközi helyett a szüleim befizettek a közeli bisztróba heti huszonöt forintért húsos-tésztás menüre. Akkoriban láttam viszont a bélyeges bácsit. Nem sokkal voltunk a nyári szünet előtt, a bisztróba belépve fedeztem fel, amint szomorúan a levese fölé görnyedt. A találkozás elkerülhetetlen volt. „Elvesztettem a tanácsválasztást. Nem leszek tanácstag – döngte, aztán lemondóan legyintett egyet a levegőbe. – Csalás volt az egész.” Hogyhogy az egész? Hiszen apámmal az Amerika Hangja – éppen az Amerika Hangja! – reggeli adásában hallottuk, hogy a kötelező többes jelöléssel lebonyolított választásoktól már alig néhány lépés a demokrácia, a többpártrendszer. „Ezek csalnak. Ez az egész bagázs. Mindenhol. A rohadt parlamentben, a tanácsban, a pártban. Itt nincs igazi demokrácia.” Éppen csak azt nem mondta, hogy a rohadt kommunisták.

Ebben a pillanatban megnyílt az ég, leszálltak az angyalok. A beszélgetés a reveláció élményével hatott rám. A bélyeges bácsi, a rendszer fontos hétköznapi, de megbízható tartóoszlopa lám, ellenzékbe vonul. Mi a csuda! Váratlanul megérintett a változás szele. Lázas, mámorító érzés volt. A komcsik eltakarodnak. Az év végén hazavittem az iskolából egy november 7-ét köszöntő tablót, és betettem a ruhák alá. Hamarosan ritkaság lesz. A szüleim sajnos nem láttak a jövőbe; összetépték, kidobták.

A bélyeges bácsival soha többé nem találkoztam. Hajlott hátú fia a rövid életű Hazapárt jelöltjeként indult az első önkormányzati voksoláson. Nem választották meg; egy jóvágású, farmerkabátos fiatal demokrata fiú kibuktatta.