Bélyeges bácsi

A rendszerváltozás első halvány reményét ő jelentette nekem – akaratán kívül.

A mostani harcos időkben jólesik visszaemlékezni kevésbé hősi, nyugodt, sőt kifejezetten lapos korszakokra. Bizony, olykor én is behunyom a szemem, és csendes utazást teszek magántörténetem elmúlt napjain.

Legutóbb a nyolcvanas évek közepén jártam iskolatáskával a hátamon; a Hanoi park Szirmai István utca felé eső szélén álltam, amikor a bordós tiszti házak árkádjai alatt megláttam a bélyeges bácsi távolodó alakját. Évtizedek óta nem gondoltam rá; most egészen váratlanul, tapintatosan jelent meg látóterem szélén. A rendszerváltozás első halvány reményét ő jelentette nekem – akaratán kívül.

Igazi nevére nem emlékszem, talán Béla, Endre, Jenő vagy Dezső bácsinak hívták, esetleg más, hasonmód decens férfinév tartozott hozzá. Mára sajnos kiveszett Magyarországról ez az embertípus. Mélybarna zakót, sötétzöld inget viselt a bélyeges bácsi, kezében két degeszre tömött, öblös aktatáskát cipelt állandóan, a háta előregörnyedt, vastag szemüveget hordott, és olyan tompa puffanással képezte a hangokat, mintha pincéből beszélne hozzánk. A kerület megbecsült polgára volt, oszlopos tagja a helyi pártbizottságnak és a tanácsnak.

Csütörtökönként kora délután ott ült a Mária néni töritermében, miután beléptetett minket, kiskamaszokat a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségébe; körülötte a magyar katalógus és a svájci Zumstein; nyitott albumok, régi bélyegek pőrén, fényes, zörgő papírzacskókra kiterítve. Fölöttük, akár egy műtőorvos, szemét összeszűkítve körözött a bélyeges bácsi ezüstcsipeszével, hogy a kért példányt precízen kimért mozdulattal felmutassa nekünk. Az egyik körme fekete volt. „Nézzétek, körmére égett a gyertya” – idézte pimaszabb társam a nyelvtankönyvi példamondatot. Züllésünk első pillanata volt ez. Aztán köré álltunk, zajongtunk, szamárfület mutattunk neki. Nem vette észre, csak a rikácsolás zavarta. „Ne beszélj az asztal fölött, mert elmegy a bélyeg!” – döngött-harangozott a szózat a pince mélyéről. Elmegy a bélyeg?! Igen?! Ettől kezdve erősen ejtve a szavakat fújtuk-köpködtük az asztallapot; úgy szedte össze a védett kincseket a műanyag padlóról. Az egyik bélyeg – századfordulós postatiszta turul, tán egy olajzöld „Sürgős!” vagy „A Kelet visszatér” – megsérült. Csöndben összetépte, és bedobta a papírkosárba. Megsajnáltam. Többé nem vettem részt a szekálásban.

Mária nénivel egyszer ötvenhatról beszélgettek; érzékeltetni akartam a szimpátiámat a bácsi iránt; mi lehetne erre jobb eszköz, mint hogy udvariasan bekapcsolódom a dialógusba: „Amikor Nagy Imre volt a miniszterelnök, a forradalom idején?” – kérdeztem vissza udvariasan.

„A forradalom idejé-é-é-n?! Miket beszélsz, kisfiam!?” – háborgott Mária néni. A bélyeges bácsi csak a fejét csóválta rosszallóan. Nem értettem, mi bajuk, hiszen otthon mindig forradalmat emlegettek. A párbeszéd azonban szerencsésen abbamaradt; ki tudja már, hogyan. Tény viszont, hogy nem vette el a kedvemet a további okoskodástól.

Legközelebb Leninről társalogtak. Milyen fiatalon eltávozott! Pedig ha Lenin elvtárs száll szembe Hitlerrel, tán Moszkváig sem jutnak el a fasiszták! Miért is kellett meghalnia? A választ pontosan tudtam, s mint jól nevelt gyermek, tudálékosan meg is adtam: „Azért, mert Lenin bácsi vérbajos volt.” Csönd lett a teremben. Nem tudtam eldönteni, mi okozza; azt hittem, olyan információt osztottam meg idősebb emberekkel, amelyről még ők sem tudtak. Büszke voltam magamra, ők meg azt kérdezték, hol hallottam. „Az apukám mondta” – adtam meg a mai fejjel nézve korántsem veszélytelen feleletet. „Jelenteni kell az igazgatónak” – hallottam a pincéből a bácsit.

Nem történt semmi. Persze, hiszen már repedezett a bolsevizmus nálunk is. Erről aztán hamarosan kézzelfogható bizonyítékot szereztem.

Két év telt el. Már sokkal tudatosabban, erős kamaszos kritikával tekintettem a világra. Napközi helyett a szüleim befizettek a közeli bisztróba heti huszonöt forintért húsos-tésztás menüre. Akkoriban láttam viszont a bélyeges bácsit. Nem sokkal voltunk a nyári szünet előtt, a bisztróba belépve fedeztem fel, amint szomorúan a levese fölé görnyedt. A találkozás elkerülhetetlen volt. „Elvesztettem a tanácsválasztást. Nem leszek tanácstag – döngte, aztán lemondóan legyintett egyet a levegőbe. – Csalás volt az egész.” Hogyhogy az egész? Hiszen apámmal az Amerika Hangja – éppen az Amerika Hangja! – reggeli adásában hallottuk, hogy a kötelező többes jelöléssel lebonyolított választásoktól már alig néhány lépés a demokrácia, a többpártrendszer. „Ezek csalnak. Ez az egész bagázs. Mindenhol. A rohadt parlamentben, a tanácsban, a pártban. Itt nincs igazi demokrácia.” Éppen csak azt nem mondta, hogy a rohadt kommunisták.

Ebben a pillanatban megnyílt az ég, leszálltak az angyalok. A beszélgetés a reveláció élményével hatott rám. A bélyeges bácsi, a rendszer fontos hétköznapi, de megbízható tartóoszlopa lám, ellenzékbe vonul. Mi a csuda! Váratlanul megérintett a változás szele. Lázas, mámorító érzés volt. A komcsik eltakarodnak. Az év végén hazavittem az iskolából egy november 7-ét köszöntő tablót, és betettem a ruhák alá. Hamarosan ritkaság lesz. A szüleim sajnos nem láttak a jövőbe; összetépték, kidobták.

A bélyeges bácsival soha többé nem találkoztam. Hajlott hátú fia a rövid életű Hazapárt jelöltjeként indult az első önkormányzati voksoláson. Nem választották meg; egy jóvágású, farmerkabátos fiatal demokrata fiú kibuktatta.