Varsó nem felejt

Sok minden érthető és megmagyarázható. Az azonban nem, hogy Lengyelország miért rúg bele szinte minden szomszédjába.

Harcias kedvében van mostanában a lengyel kormányzó elit. Ezt indokolhatnák a Varsót az utóbbi időben érő uniós bírálatok, ám Kaczyńskiék nem elégednek meg vélt és valós igazuk Brüsszellel szembeni megvédésével. Marad energiájuk arra is, hogy számonkérjék múltbéli történelmi sérelmeiket. Ebből pedig Lengyelországnak jutott bőven, így Varsó lényegében minden szomszédjába belerúgott egyet.

Legutóbb Witold Waszczykowski a szovjet emlékművek lebontásáról rendelkező törvény miatt méltatlankodó Moszkvát osztotta ki. A külügyminiszter nem fogadta el az orosz és az izraeli parlament fenntartásait, hogy e döntéssel Varsó megsértette volna az Európát a nácizmustól megszabadító elesett katonák, a holokauszt és más, Hitler által elkövetett emberiesség elleni bűnök áldozatainak emlékét, és visszatámadott. Minisztériuma idáig inkább azzal érvelt, hogy a törvénymódosítás célja a totalitárius szimbólumok dicsőítésének a megakadályozása. Igaz, ha ehhez hozzávesszük, hogy Varsó a sobibóri haláltábor helyén létrehozandó nemzetközi emlékközpont létrehozásának előkészítéséből is kihagyta Moszkvát, akkor már gyanakodhatunk némi ruszofóbiára. Waszczykowski azonban most még tovább ment. Azzal vágott vissza, hogy a Szovjetuniót a Harmadik Birodalommal együtt súlyos felelősség terheli a második világháború kirobbanásáért. Mint fogalmazott, együtt támadtak rá Lengyelországra. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) egyik képviselője ezt megelőzően azt a korábban már a párt elnöke által is feszegetett kérdést vetette fel, hogy Lengyelországnak kártérítést kellene kérnie Németországtól a hitleri agresszió okozta anyagi és emberi károkért. Ezzel párhuzamosan szintén Waszczykowski Kijevnek is üzent, hogy országa nem tűri a fasiszta eszmék dicsőítését, és ha Ukrajna nem hagy fel az egykori nacionalista politikus, Sztepan Bandera heroizálásával, Varsó megakadályozza keleti szomszédja európai integrációját. És hogy teljes legyen a kép, Varsó egyszerre háborította fel Kijevet és Vilniust az útlevelekbe tervezett centenáriumi képek ötletével. Az erről szóló kormánytervezet értelmében a lengyel útleveleket a függetlenség visszaszerzésének századik évfordulója tiszteletére olyan háttérképekkel látnák el, amelyek között a mai határain kívüli, jelenlegi szomszédai területén fekvő egykori lengyel városok nevezetességei is szerepelnek.

Ha megvizsgáljuk a fenti eseteket, külön-külön mindegyik megmagyarázható. Ugyan a lengyelek oroszfóbiája egyértelmű, és ez átsüt a mostani lépéseken és kijelentéseken is, ám tény, hogy a második világháború kezdetén a szovjet csapatok benyomultak az ország keleti határvidékére. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Moszkva robbantotta volna ki a világháborút. És bizony sokan elfelejtik azt is, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum előtt jól felfogott érdekből már fél Európa, köztük Varsó szintén igyekezett kiegyezni Hitlerrel. Az is igaz ugyanakkor, hogy Varsónak van mit felhánytorgatnia a történelemben Moszkvának. S viszont is, de ez nem kisebbíti a lengyel sérelmeket. Varsó joggal kérheti számon azt is, hogy Nyugat-Európának mindig is természetes volt e régió országainak függő helyzete, és súlyos felelősség terheli mások mellett Lengyelország fejlődésének lassúságáért, periferizálódásáért. Mint ahogy joga van tudatosítani azt is, hogy a hitleri Németország milyen anyagi, emberi és morális károkat okozott neki. Tudatosítani, de nem többet. Abban is igaza van a PiS vezette kormánynak, hogy a nacionalista mámorában mindenről elfeledkező Ukrajnát immár két éve emlékezteti a múltban elkövetett bűnökre, a volinyi mészárlásra és egyebekre. Persze ezzel egy időben arra is érdemes lenne a varsói elitnek gondolnia, hogy milyen sérelmei lehetnek a lengyelekkel szemben a keleti szomszédoknak. Mert bizony amikor tehette, a történelmi Lengyelország sem volt makulátlan. Ettől függetlenül a lengyeleknek papírjuk van még a fóbiáikra is.

Ennek ellenére joggal merül hát fel a kérdés, miért e múltba nézés, a múlt bűneinek ilyen látványos előrángatása. Egyrészről látni kell, hogy a jobboldali kormányok Közép-Európában mindig is hajlamosabbak voltak erre. De az is igaz, hogy Lengyelországban mindig is élőbb volt a történelem. E téren is korábban kezdődött például a rendszerváltás, mint Magyarországon, ahol mély gyökereket eresztett a kádári elhallgatás, a felejtés politikája. Ma is sokan gondolják, hogy nem kell beszélni a múltról, míg a lengyel társadalomban a történelem mélyebben beágyazódott. Így aztán azon sem lepődhetnénk meg, ha e tényt kihasználva mostani szorult helyzetében a PiS a sérelmi politizálás felturbózásával próbálná összezárni a sorait.

Sok minden érthető és megmagyarázható. Az azonban nem, hogy az intermarium gondolatának felélesztésével, a Három Tenger Kezdeményezéssel éppen regionális összefogást gründoló Lengyelország miért rúg bele szinte minden szomszédjába. Ezzel ugyanis megint csak a közép-európai nacionalizmust saját céljaira, így például Oroszország feltartóztatására kihasználó fő pártfogója, Amerika jár jól, míg Varsó regionális középhatalmi ambícióinak ez a politizálás finoman szólva sem tesz jót.