Tamás Gáspár Miklós írta emlékeim szerint tavaly az Élet és Irodalomban, hogy a pápának – én teszem hozzá: és minden Jézust követő egyház ilyen-olyan rangú szolgájának, tisztségviselőjének – nem az a dolga, hogy újat, hanem az, hogy régit mondjon. Azt hiszem, Szent II. János Pál pápa tevékenységét sokan félreértették. Amikor a modern kommunikáció eszközeit használva, világutazó pápaként egyfajta modern stílust honosított meg, az nem a keresztény tanítás megreformálása volt, hanem törekvés a krisztusi üzenetnek új, a korhoz illő csatornákon át minél több emberhez történő eljuttatására. Azt várni, hogy a keresztények a fogantatásról, az abortuszról, a szegények istápolásáról vagy éppen a menekültek befogadásáról mást mondjanak, mint amit mindig is mondtak – vagy mondaniuk kellett volna, kellene –, tévedés, mást ne mondjak: pogányság. (Figyelemre méltó, hogy a lombikügyben megszólaló más egyházi személyiségek sem nagyon mondtak ellen Veres püspöknek, csak mondandójukat csomagolták be szebben.)
Korunk jellegzetes figurája az à la carte keresztény, aki pragmatikusan, haszonelvűen szemezget a parancsolatok, Jézus igéi között. Ahol nyilvánvaló ellentmondás feszül a Tanítás és a politikai praxis között, könnyű mentséget találni az amúgy keresztény elveket valló vezető más típusú felelősségére hivatkozva, meg különben is: nem itt van Isten országa. Nem is lenne ezzel akkora baj, ha a kormányoldal nem dobálózna oly könnyű kézzel a keresztény jelzővel, s nem használná a kereszténységet folyamatosan hivatkozási alapként. Ám ha ezt teszi, a cselekedeteit is illő szigorúbb mércével mérni.
Miután a keresztény tanítás következetes, megalkuvás nélküli képviselete, érvényre juttatása általában nem találkozik a társadalom többségi igényével – ebben nincs túl nagy különbség a kormánypárti és az ellenzéki szavazók között –, egyfajta munkamegosztás alakult ki a Fidesz és a KDNP között. Utóbbi rendre a megvalósítás „veszélye” nélkül vethet fel témákat. Zavar akkor támad, ha a Fidesz mondjuk népnevelési szándékkal csatlakozik ehhez, mint a vasárnapi boltzár ügyében, ahol aztán megint csak a politikai pragmatizmusé lett a végső szó.
