Augusztus 20-ai szentbeszédével alaposan felkavarta az állóvizet Veres András. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének a kormány lombikprogramját érintő kritikája előbb valóságos gyűlölethurrikánt, majd moderáltabb hangvételű, empatikus, érveket ütköztető vitát keltett.
Ebben sem ítélkezni, sem győztest hirdetni nem szeretnék. Annyit rögzítenék, hogy a meddő párok gyermek utáni vágyakozása a legtermészetesebb, s így a keresztény tanítással nyilvánvalóan összhangban áll. A lombikprogram során alkalmazott egyes módszerek pedig természetes módon váltják ki az életet a fogantatástól számító egyház ellenkezését. Nem véletlen, hogy a kormány egyszerre beszél már a program kiterjesztéséről, könnyebb elérhetőségéről, illetve a szigorításáról.
Van a történetnek egy olyan eleme, amely mindezeken túl is mélyen elgondolkodtató. Az, hogy a történelmi egyházak közéleti megnyilvánulásait zsigerből elutasítók válogatott szitkokkal rontottak rá a püspökre, árasztották el gyalázkodó kommentjeikkel a közösségi médiát, ha nem is normális, a legkevésbé sem váratlan fejlemény. Most azonban magukat kereszténynek, konzervatívnak vallók is – ha általában nem is ilyen stílusban – csatlakoztak a bírálók kórusához, szinte megtagadva a jogot a katolikus egyháztól, hogy az ügyben véleményt nyilvánítson. (Nem Skrabski Fruzsinára gondolok.) Veres András bírálatának módja, sokak számára ridegnek ható fogalmazása persze – legalábbis kezdetben – megnehezítette az értelmes párbeszédet. Meglepő, hogy mennyire nem tud mit kezdeni a magyar közélet azzal, ha valamelyik nagy történelmi egyházunk képviselője „saját jogon” fogalmaz meg olyan véleményt, amelyet nem lehet a hagyományos politikai törésvonalak egyik vagy másik oldaláról azonnal értelmezni. A tudatlanság és zavarodottság, rosszabb esetben a cinizmus teremt aztán olyan helyzeteket, mint a menekültügyben, amikor vallástalanok, az egyház tanításait tudatosan nem követők ünneplik Ferenc pápát, miközben magukat a keresztény Európa felkent védelmezőinek tartók illetik olykor nem éppen szalonképes kritikával.
Tamás Gáspár Miklós írta emlékeim szerint tavaly az Élet és Irodalomban, hogy a pápának – én teszem hozzá: és minden Jézust követő egyház ilyen-olyan rangú szolgájának, tisztségviselőjének – nem az a dolga, hogy újat, hanem az, hogy régit mondjon. Azt hiszem, Szent II. János Pál pápa tevékenységét sokan félreértették. Amikor a modern kommunikáció eszközeit használva, világutazó pápaként egyfajta modern stílust honosított meg, az nem a keresztény tanítás megreformálása volt, hanem törekvés a krisztusi üzenetnek új, a korhoz illő csatornákon át minél több emberhez történő eljuttatására. Azt várni, hogy a keresztények a fogantatásról, az abortuszról, a szegények istápolásáról vagy éppen a menekültek befogadásáról mást mondjanak, mint amit mindig is mondtak – vagy mondaniuk kellett volna, kellene –, tévedés, mást ne mondjak: pogányság. (Figyelemre méltó, hogy a lombikügyben megszólaló más egyházi személyiségek sem nagyon mondtak ellen Veres püspöknek, csak mondandójukat csomagolták be szebben.)
Korunk jellegzetes figurája az à la carte keresztény, aki pragmatikusan, haszonelvűen szemezget a parancsolatok, Jézus igéi között. Ahol nyilvánvaló ellentmondás feszül a Tanítás és a politikai praxis között, könnyű mentséget találni az amúgy keresztény elveket valló vezető más típusú felelősségére hivatkozva, meg különben is: nem itt van Isten országa. Nem is lenne ezzel akkora baj, ha a kormányoldal nem dobálózna oly könnyű kézzel a keresztény jelzővel, s nem használná a kereszténységet folyamatosan hivatkozási alapként. Ám ha ezt teszi, a cselekedeteit is illő szigorúbb mércével mérni.
Miután a keresztény tanítás következetes, megalkuvás nélküli képviselete, érvényre juttatása általában nem találkozik a társadalom többségi igényével – ebben nincs túl nagy különbség a kormánypárti és az ellenzéki szavazók között –, egyfajta munkamegosztás alakult ki a Fidesz és a KDNP között. Utóbbi rendre a megvalósítás „veszélye” nélkül vethet fel témákat. Zavar akkor támad, ha a Fidesz mondjuk népnevelési szándékkal csatlakozik ehhez, mint a vasárnapi boltzár ügyében, ahol aztán megint csak a politikai pragmatizmusé lett a végső szó.
Veres András idézett beszédének volt egy másik, igen elgondolkodtató, sajnálatos módon elsikkadt gondolata: „Az úgynevezett alapvető emberi jogok Isten törvényeinek nem vallásos megfogalmazásai” – szögezte le. Megszívlelendő alapvetés ez, amikor a miniszterelnök emberi jogi, szépelgő handabandáról beszél, s feltűnően jól érzi magát autoriter vezetők társaságában. De azért az egyházakra sok jó szót nem vesztegető, fundamentalista liberálisoknak sem kell azonnal Veres András mögött felsorakozniuk; bizonyosan nem egyes extrém életmódkisebbségek vagy a genderelmélet fanatikusainak érdekében emelt szót. Mert azért van olyan is, ami nem szerepel a kereszténység menüsorában.
