Legalább két okból nagyon jó, hogy lassan véget ér ez a hét. Egyrészt mert a meteorológusok ígérete szerint keddtől enyhül a novembert idéző idő. De ami még fontosabb: a médiában többé nem jön szembe lépten-nyomon az országos mezőgazdasági és élelmiszeripari kiállítás (OMÉK) hirdetése, amelyben lelkesült hangon közlik velünk, hogy mind itt vannak, elhozták, megmutatják, csak nekünk, mindenből a legjobbat. Mármint a magyar termelők. És hogy az igazi magyar élelmiszernek nincs párja.
Erről azért lehetnek másféle tapasztalatai annak, aki rendszeresen jár bevásárolni.
Jómagam hosszú éveken át kínosan ügyeltem rá, hogy csak magyar terméket vásároljak. Sajtból, tejből, húsból – amiből csak lehet. Ennek megfelelően hosszú éveken át gyakran éreztem átverve magam. A magyar élelmiszernek ugyanis, bármit állítson is az OMÉK-et és kísérő kampányát 1,85 milliárd forintból kivitelező Agrármarketing-centrum, igenis van párja. Sőt: hiába öntik ránk állítólag rosszabb minőségű áruikat – ez bizonyos termékcsoportoknál minden bizonnyal igaz is –, szinte bármelyik osztrák vagy német felvágott, joghurt, vaj vagy sajtféle jobb, mint a nagy magyar átlag. És még csak többe sem kerül.
Vagy nézzük a tejet! Évente nyaraló magyarok milliói jutnak el Horvátországba, Olaszországba, Ausztriába, Németországba, Franciaországba, netán még Dániába és Hollandiába is. Ezekben az országokban aztán döbbenten tapasztalhatják, hogy a nagy boltok polcain kapható legegyszerűbb, tömegtermelésből származó tejek a nálunk prémiumkategóriának számító „házi” (értsd: kis-, de legalábbis nem gigaüzemi) termékek szintjét közelítik. Ízük van, zsírtartalmuk és tápértékük. Igaz, cserébe a legritkább esetben írják rájuk – mint nálunk az egyik nagy tejes cég különben korrekt, de teljesen átlagos produktumára – hatalmas, nemzeti színű betűkkel, hogy „hazai termelőktől hazai fogyasztóknak”. Igazuk van. Bőven elég (ország)marketing az is, ha egy piac élelmiszeripari szereplői magas minőségű, finom és egészséges termékekkel kényeztetik fogyasztóikat.
Hogy a magyar tej rossz, nem is titkolja senki: maga Mélykuti Tibor, a tejterméktanács elnöke nyilatkozta nemrég, hogy tejünk zsír- és fehérjetartalomban – vagyis e folyadék legértékesebb összetevőiben – meg sem közelíti más országokét, ami elsősorban a gyengébb minőségű takarmányon múlik. A magyar gazdák is adhatnának persze jobb eledelt teheneiknek, ám az áfateher meg még ezernyi tényező miatt a tej hazai felvásárlási ára kiszámíthatatlan, a termelők tőkeszegények, így maradnak a gyengébb minőségnél, aminek egyenes következménye a csapnivaló végtermék tejben, illetve származékaiban.
Bonyolult ügy, kétségtelenül. És nyilván nehezebben is megoldható, mint hangzatos szlogeneket kitalálni a magyar élelmiszerek nagyszerűségéről. Mégis érdemes lenne a végére járni, mert a kormány utóbbi években alkalmazott retorikájában lenézett, olykor kifejezetten ördöginek kikiáltott nagy külföldi multiláncok egyelőre nyugodt mosollyal dőlhetnek hátra abban a biztos tudatban, hogy saját márkás, illetve anyaországukból importált termékeik piacképességét a „befogadó nemzet” cégeinek részéről csak minimális veszély fenyegeti.
