A konyhaszekrényekben felhalmozott fölös eszközökkel újságoldalakat tudnék megtölteni: karácsonyra kapott, ám kettőnél többször nem használt gyümölcscentrifugák, motoros konzervnyitók és még ki tudja, mik lapulnak a fiókokban. Praktikusnak gondolt születésnapi ajándékokból Dunát lehetne rekeszteni (ki emlékszik még a pár évvel ezelőtt slágerterméknek számító lábpezsgőfürdőre?), s erős a mezőny a pillanatnyi elcsábulásból, „akkor jó ötletnek tűnt” impulzusvásárlásból származó elektromos kacatokból is.
Az egészségmegőrzéssel kapcsolatos (vagy annak gondolt) eszközök népes családjáról se feledkezzünk meg: elektromos sólepárló, vibrálós masszírozó és egyéb csodák lapulnak használatlanul a magyar háztartások százezreiben. És persze ott vannak a „még jó lesz valamire” felkiáltással megőrzött dolgaink: a szekrény tetején lapuló videólejátszók, kazettás magnók, iPodok és egyéb letűnt műszaki megoldások ketyeréinek népes családja.
Ne beszéljünk a korábbi telefonjainkról vagy a lelküket régen kilehelő szórakoztató és munkaeszközeink mindent túlélő töltőiről és távirányítóiról; ha az ember alaposan felleltározná, valószínűleg több fölösleges nyomtatott áramkört, mikrocsipet, semmire sem jó processzort találna egy átlagos magyar lakásban, mint amennyit a NASA a rendszerváltás körüli években összesen használt.
A legszomorúbb az, hogy a legtöbb tárgyat önként és dalolva vettem meg, a birtoklás ősi vágyának engedelmeskedve. Elhittem a marketinggépezetek által legyártott rafinált üzeneteket, hogy nélkülük nem élet az élet, velük viszont minden könnyebb, praktikusabb és menőbb lesz. Nem jó érzés azzal szembesülni, mennyire manipulálhatók vagyunk: úgy énekelik ki a pénzt a zsebünkből, hogy közben azt hisszük, mi jártunk jól.
