Egy ideje tudatosan próbálom leépíteni a hozzám tartozó tárgyakat. Elképesztő, mennyi mindent felhalmozunk magunk köré, hogy aztán ne használjuk őket évekig. Különösen az elektronikai termékek körében szembetűnő ez a tendencia; sokáig sóvárgunk értük, később súlyos összegeket kipengetve megszerezzük, most pedig ott porosodnak a polcokon.
Először a blu-ray lejátszót ajándékoztam el; őszintén remélem, használja, aki megkapta, mert én idejét sem tudom, mikor kapcsoltam be utoljára. Pedig le tudta játszani a cédét és a dévédét is, de ezek a korongok is évek óta bontatlanul porosodnak a polcaimon. Eljön az idő, hogy a bakelitlemezek sorsára jutnak, de akkor sem fogom kidobni őket; sokba kerültek, és emlékek tapadnak hozzájuk, nehéz megválni tőlük.
Pár napja a házimozi-rendszert raktam ki a lakásból. Dolby surround: egy vagyonba került annak idején. Két hatalmas hangfal elöl, mélynyomó, két nem kicsi kocka hátul, rengeteg kábel és persze maga a vezérlőegység, egy jó tízkilós fekete doboz. Szellősebb lett a lakás, és persze kevésbé poros: legalább öt éve, hogy a sok elemből álló, súlyos berendezés nem volt bekapcsolva.
A televíziót, híradófüggő lévén, még nézem esténként, de egy csomó fölösleges funkciója van, amelyeket természetesen kifizettettek velem a vásárláskor. 3D-s hatás a hozzá járó elemes szemüvegekkel, nem is tudom róluk, merre vannak a lakásban; internetre csatlakozás, de erre a célra a laptopot vagy az okostelefont használom; beépített kamera, hogy a koreai cégnél tanulmány készülhessen a világ nappalijainak lakberendezési trendjeiről.
Tele vagyunk praktikusnak gondolt, de valójában teljesen fölösleges kütyükkel. Gazda Albert kollégám kitűnő rovata, a Tökéletes dolgok mintájára lehetne egy sorozatot írni Haszontalan eszközeink címmel. Én az ágyam mellett lévő lézeres órával kezdeném; aki látta, le volt nyűgözve az ötlettől. A kis berendezés azt tudja, hogy az aktuális időt lézernyalábbal a plafonra vetíti. Éjjel, ha kipattan az ember szeme, nem kell megfordulnia, és nyakatekert pózban megnéznie az órát az éjjeliszekrényen, elég felpillantania a mennyezetre. Igen ám, de néhány hete áramszünet volt a lakásban, és ez a készülék is újraindult, így egészen mást mutat, nem a tényleges időt. Ezzel mindig este, lefekvéskor szembesülök, amikor felnézek a plafonra. Akkor már nincs erőm újra felkelni és beállítani; ezek szerint nincs is rá szükség, mert azóta rájöttem, hogy éjjel soha nem érdekel, mennyi az idő. Reggel, amikor megébredek, és tudni akarom az időt, már világos van, így hiába is nézném a mennyezetet, nem látszik a vékony lézercsík.
A konyhaszekrényekben felhalmozott fölös eszközökkel újságoldalakat tudnék megtölteni: karácsonyra kapott, ám kettőnél többször nem használt gyümölcscentrifugák, motoros konzervnyitók és még ki tudja, mik lapulnak a fiókokban. Praktikusnak gondolt születésnapi ajándékokból Dunát lehetne rekeszteni (ki emlékszik még a pár évvel ezelőtt slágerterméknek számító lábpezsgőfürdőre?), s erős a mezőny a pillanatnyi elcsábulásból, „akkor jó ötletnek tűnt” impulzusvásárlásból származó elektromos kacatokból is.
Az egészségmegőrzéssel kapcsolatos (vagy annak gondolt) eszközök népes családjáról se feledkezzünk meg: elektromos sólepárló, vibrálós masszírozó és egyéb csodák lapulnak használatlanul a magyar háztartások százezreiben. És persze ott vannak a „még jó lesz valamire” felkiáltással megőrzött dolgaink: a szekrény tetején lapuló videólejátszók, kazettás magnók, iPodok és egyéb letűnt műszaki megoldások ketyeréinek népes családja.
Ne beszéljünk a korábbi telefonjainkról vagy a lelküket régen kilehelő szórakoztató és munkaeszközeink mindent túlélő töltőiről és távirányítóiról; ha az ember alaposan felleltározná, valószínűleg több fölösleges nyomtatott áramkört, mikrocsipet, semmire sem jó processzort találna egy átlagos magyar lakásban, mint amennyit a NASA a rendszerváltás körüli években összesen használt.
A legszomorúbb az, hogy a legtöbb tárgyat önként és dalolva vettem meg, a birtoklás ősi vágyának engedelmeskedve. Elhittem a marketinggépezetek által legyártott rafinált üzeneteket, hogy nélkülük nem élet az élet, velük viszont minden könnyebb, praktikusabb és menőbb lesz. Nem jó érzés azzal szembesülni, mennyire manipulálhatók vagyunk: úgy énekelik ki a pénzt a zsebünkből, hogy közben azt hisszük, mi jártunk jól.
Keleti tanokkal szimpatizáló ismerősöm egyszer azt mondta: amit két év alatt egyszer sem használsz, arra nincs is szükséged, ezért nyugodtan dobd ki, vagy add oda egy rászorulónak. Ha ezt a praktikus javaslatot elkezdenénk komolyan venni, kiürülnének a lakásaink.
