Ötkarikás szemek, zöld álmok

Dopping, bunda, korrupció és elszabadult sztárgázsik. Az e-sport tökéletes tükörképe napjaink élsportjának.

A következő emlékem az ezredfordulóról való, amikor egyik osztálytársam bekötött kézzel jött suliba. A 3210-es Nokián játszható Snake-től kapott ínhüvelygyulladást. Aztán 2012, amikor a Ludwig Múzeumban Lakner Antal kiállításán magam is trenírozhattam az okosképernyőkhöz szükséges ujjpercek izmait. Addigra viszont legfeljebb már csak szenior-e-sport-tornán indulhattam volna.

A topjátékosok ugyanis ebben a szakágban szemtelenül fiatalok. Hiszik vagy sem, hatalmas kultuszuk van. Ne gondolják tehát, hogy pókháló lepte Youtube-csatornákon folynak álmos diskurzusok a játékokról és játékosokról, az e-sportot streamelő legnagyobb oldalaknak havonta százmilliónál is több nézőjük van. Az Egyesült Államokban például a 21–35 éves férfiak közül egy tavaly készült felmérés szerint többen követtek e-sport-közvetítéseket, mint jégkorongot vagy baseballt.

League of Legends, DOTA, Counter-Strike GO, Overwatch. Ezek most a legnépszerűbb e-sportok. A kiemelt tornákon a játékosok általában légkondicionált, cserepadhoz hasonló üvegkalitkában ülnek, és jóformán csak a bumszli fejhallgatójuk lóg ki a monitorok mögül. Mindez egy színpadszerű emelvényen történik, vagyis posztmodern színielőadáshoz hasonlít az egész, hiszen egy-egy ilyen ütközet azt mutatja meg, ahogy a játékosok éppen egy kalandos történet színre vitelén dolgoznak. Ez különben tényleg drámai. Csoda-e, ha kapuskesztyű vagy térdvédő helyett jobb processzort vagy nagyobb sávszélességet kér a papájától egy mai csemete?

Elsőre az is meglepő, hogy távol-keleti cégóriások vagy orosz milliomosok saját e-sport-klubokat gründolnak, s képzeljék, az Ajaxnak, a Sampdoriának vagy a Manchester Citynek is van már e-sport-szakosztálya. Fontos a klubhűség is, egy-egy rangadó vagy csípősebb nyilatkozat után égnek a csetszobák a szurkolótáborok közti cicaharcoktól. Ami ott megy, abba egy fociultra vagy egy bronxi rapper is belepirulna.

A DOTA-világbajnokság pénzdíjai ma egy Grand Slam-torna összdíjazásának nagyjából felét teszik ki. Ez nagyon sok pénz. Érdekes, hogy ezt az embertelen összeget javarészt a rajongók dobják össze azzal, hogy különféle előnyöket vagy virtuális csecsebecséket vásárolnak a maguk játékához. A honoráriumok és az egész felhajtás azonban olyan nyomást helyez a versenyzőkre, hogy gyakran amfetaminszármazékokat és/vagy nyugtatókat használnak. Ha minden a számokról szól, elvész a játék öröme. Mintha a Wall Street-iek einstandolnák a Pál utcaiak üveggolyóit.

Szóval úgy volt, hogy kétségeimnek adok hangot, és azt firtatom majd, sport-e egyáltalán az e-sport. Aztán egyre többet tudtam meg róla. Dopping, bunda, korrupció és elszabadult sztárgázsik. Nincs már kétségem: az e-sport tökéletes tükörképe napjaink élsportjának. Épp emiatt mutatja meg pontosan, mekkora bajban van a sport. És nem vagyok benne biztos, hogy éppen a gondok lemásolása menti majd meg az olimpiai eszmét vagy akár a sportszerűség porlepte ethoszát. A szobai counter-strike-ozás helyett szerintem vonzóbb alternatíva a grundra menni. Még ha olykor föl is szakad az ember térde.