Szkeptikus cikket ültem le írni. Meglepett ugyanis a 2024-es párizsi olimpiai szervezőbizottság társelnökének nemrégiben tett nyilatkozata. Az egykori világklasszis kenus, Tony Estanguet eddig ismeretlen vizekre evezett azzal a kijelentésével, hogy komolyan fontolgatják az e-sportok felvételét a 2024-es nyári játékok programjába. E-sportnak a versenyszerű videojátékozást nevezik. Az e-sportviadalokat hálózatba kapcsolt számítógépes játékokkal, hatalmas sportcsarnokokban, profi show-elemekkel színesítve vívják. A helyzet az, hogy nem intézhetjük el annyival ezt a tevékenységi formát, hogy zsíros hajú, túlsúlyos, beilleszkedési nehézségekkel küzdő kiskamaszok tekerik eszeveszettül a joystickot valami alulvilágított, sajtszagú pincetérben. Pedig a mára a legjobban fizetett profi sportolókéval vetekedő keresetű játékosok pályafutása sejthetően hasonló körülmények között indult. Csakhogy (kis túlzással) mialatt végigvittek egy nehezebb küldetést, a médiafogyasztási szokások megváltoztak körülöttük.
Marketingszakmai közhely, hogy a tinédzserkorúak meggyőző ereje masszív. Kivált, ha szüleik dombornyomott Mastercardjáról különféle merchandisingtermékek e-lerakatai felé indított tranzakciókról van szó. A reklámiparban dolgozóknak elég lehetett ezért a saját serdülőkorukra visszaemlékezniük, aztán a homlokukra csapniuk. A rajongás elvégre kontrollálatlan költekezéssel jár.
Most én is visszagondolok a serdülőkoromra, és elmesélem, hogyan nem lettem e-sportoló. A kilencvenes években járunk, egy dunántúli kisvárosban. A szívekbe foglalt lánynevek mellé különféle örökélet-kódokat körmölünk kockás füzetünk lapjaira. Aztán a szülinapi zsúrok ugyanebből az évtizedből. Ilyenkor mi, mert nincs még saját PC-nk, áhítattal figyeljük, ahogy gyakorlottabb társaink kanyart vesznek a virtuális versenypályán, vagy távcsöves fegyverrel ritkítják az ellent. Gyakorlatlan ujjunk rendre megbotlik még a billentyűzeten. Aztán kitanuljuk valamelyest, hogyan kell a klaviatúra közbevetésével küzdeni. Én akkor hagyom abba, amikor egy héten át zöldet álmodom, mert órákat töltök elalvás előtt fociszimulátorozással.
A következő emlékem az ezredfordulóról való, amikor egyik osztálytársam bekötött kézzel jött suliba. A 3210-es Nokián játszható Snake-től kapott ínhüvelygyulladást. Aztán 2012, amikor a Ludwig Múzeumban Lakner Antal kiállításán magam is trenírozhattam az okosképernyőkhöz szükséges ujjpercek izmait. Addigra viszont legfeljebb már csak szenior-e-sport-tornán indulhattam volna.
A topjátékosok ugyanis ebben a szakágban szemtelenül fiatalok. Hiszik vagy sem, hatalmas kultuszuk van. Ne gondolják tehát, hogy pókháló lepte Youtube-csatornákon folynak álmos diskurzusok a játékokról és játékosokról, az e-sportot streamelő legnagyobb oldalaknak havonta százmilliónál is több nézőjük van. Az Egyesült Államokban például a 21–35 éves férfiak közül egy tavaly készült felmérés szerint többen követtek e-sport-közvetítéseket, mint jégkorongot vagy baseballt.
League of Legends, DOTA, Counter-Strike GO, Overwatch. Ezek most a legnépszerűbb e-sportok. A kiemelt tornákon a játékosok általában légkondicionált, cserepadhoz hasonló üvegkalitkában ülnek, és jóformán csak a bumszli fejhallgatójuk lóg ki a monitorok mögül. Mindez egy színpadszerű emelvényen történik, vagyis posztmodern színielőadáshoz hasonlít az egész, hiszen egy-egy ilyen ütközet azt mutatja meg, ahogy a játékosok éppen egy kalandos történet színre vitelén dolgoznak. Ez különben tényleg drámai. Csoda-e, ha kapuskesztyű vagy térdvédő helyett jobb processzort vagy nagyobb sávszélességet kér a papájától egy mai csemete?
Elsőre az is meglepő, hogy távol-keleti cégóriások vagy orosz milliomosok saját e-sport-klubokat gründolnak, s képzeljék, az Ajaxnak, a Sampdoriának vagy a Manchester Citynek is van már e-sport-szakosztálya. Fontos a klubhűség is, egy-egy rangadó vagy csípősebb nyilatkozat után égnek a csetszobák a szurkolótáborok közti cicaharcoktól. Ami ott megy, abba egy fociultra vagy egy bronxi rapper is belepirulna.
A DOTA-világbajnokság pénzdíjai ma egy Grand Slam-torna összdíjazásának nagyjából felét teszik ki. Ez nagyon sok pénz. Érdekes, hogy ezt az embertelen összeget javarészt a rajongók dobják össze azzal, hogy különféle előnyöket vagy virtuális csecsebecséket vásárolnak a maguk játékához. A honoráriumok és az egész felhajtás azonban olyan nyomást helyez a versenyzőkre, hogy gyakran amfetaminszármazékokat és/vagy nyugtatókat használnak. Ha minden a számokról szól, elvész a játék öröme. Mintha a Wall Street-iek einstandolnák a Pál utcaiak üveggolyóit.
Szóval úgy volt, hogy kétségeimnek adok hangot, és azt firtatom majd, sport-e egyáltalán az e-sport. Aztán egyre többet tudtam meg róla. Dopping, bunda, korrupció és elszabadult sztárgázsik. Nincs már kétségem: az e-sport tökéletes tükörképe napjaink élsportjának. Épp emiatt mutatja meg pontosan, mekkora bajban van a sport. És nem vagyok benne biztos, hogy éppen a gondok lemásolása menti majd meg az olimpiai eszmét vagy akár a sportszerűség porlepte ethoszát. A szobai counter-strike-ozás helyett szerintem vonzóbb alternatíva a grundra menni. Még ha olykor föl is szakad az ember térde.
