Törvények által nem korlátozott uralom – így határozta meg a proletárdiktatúrát Lenin száz éve, a bolsevikok hatalomátvétele idején. Szavait Richard Pipes idézi könyvében (Az orosz forradalom története), megjegyezve, a joguralom helyét a „forradalmi lelkiismeretre” alapozott kíméletlen hatalomgyakorlás foglalta el az 1917. november 7-ét követő néhány héten belül. Kevesen tudják, hogy ekkortájt választást is tartottak a válság sújtotta Oroszországban, amelyen a bolsevikok a szavazatok mindössze 25 százalékát szerezték meg. Holott a rezsim első döntései nagyon is igyekeztek eleget tenni a nép elvárásainak: békét és földet ígértek a munkásosztály nevében fellépők az orosz parasztság roppant tömegének. Itt van párhuzam a magyar történelemmel: a földosztó szerepben fellépő kommunisták kisebbségbe szorultak az 1945-ös választáson, a nép a kisgazdákat támogatta. Rákosiék aztán minden mesterkedésük dacára demokratikus úton nem is tudták megragadni a kormányrudat, megoldották hát erőből, a szovjet megszállókra támaszkodva. És ahogy a magyar szellemi élet számos kiválóságának jóindulatát elveszítette néhány röpke hét alatt 1919-ben a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság, úgy 1917 novemberében-decemberében az orosz értelmiség nagyjai is kiábrándultak a törvények béklyójától szabaduló bolsevikok tombolását látva. Egy részük elmenekült, másokat likvidáltak, jó páran pedig az új hatalom szolgálatába álltak. Leninék az 1918 januárjában összeült alkotmányozó gyűlést rövid úton szétkergették, több mint hetven évre kiiktatva az orosz (később szovjet) világból mindenfajta burzsoá, értsd: polgári, demokratikus, parlamentáris elemet.
Ma már jól tudjuk, hogy abból, amit hosszú évtizedeken át arról a bizonyos napról tanítottak, lényegében semmi sem igaz. Nem klasszikus forradalom, hanem fegyveres puccs zajlott Petrográdban. Ez azonban nem változtat a tényen – még ha a kortársak a boldog tudatlanság állapotában ilyesmire nem is gondoltak –, hogy a XX. századi történelem talán legnagyobb hatású és mérhetetlen szenvedést okozó változása kezdődött el száz éve.
Richard Pipes hivatkozott műve nagy vitát kavart, elsősorban amiatt, mert a bolsevik diktatúrát más modern elnyomó rendszerek, kiváltképp a nácizmus ihletőjeként, előképeként írta le. A kommunizmus apologétái szerint a célok nemesek voltak, ám előbb a körülmények – polgárháború, idegen beavatkozás –, majd a sztálini terror kisiklatták a folyamatot. Csakhogy a terror az első pillanattól a lenini politika szerves része volt. A magasztos célok pedig gyakran a valódi szándék leplezését szolgálták: így fordult át igen rövid idő alatt az önigazgató társadalom ideája ellentétébe, s vált a totális (párt)állami ellenőrzés a meggyilkolt cár alatt is ismeretlen gyakorlattá. A polgárság csíráinak és a hagyományos paraszti társadalom elpusztításával végrehajtott modernizáció pedig sok millió áldozattal és generációk életének megnyomorításával járt.
Bár a kommunista rendszer különféle mutánsai ma is jelen vannak (Kína, Észak-Korea, Kuba stb.), a történelmi kísérlet több mint negyedszázada elbukott. Egy szemvillanás alatt porladt el, amit oly sokan örökkévalónak hittek. Hogy tanult-e a történtekből bármit is az emberiség, nem tudom. De azért jó dolog, hogy mi már múlt időben beszélhetünk erről a világról.
